Törivázlat

- A közép- és emelt szintű érettségi vizsga leírása, követelményei és témakörei. - Írásbeli feladatlapok és megoldások. - Órai vázlatok.

A Kádár - rendszer konszolidációja. Élet a Kádár korban

 (Hosszú)

1. A Kádár rendszer konszolidációja:

Kádár János 1956 után elsőnek a megtépázott tekintélyű pártot állította helyre. A többpártrendszer már szóba sem jöhetett. A párt ellenőrzése alá került a teljes társadalom: a központi bizottságok osztályai irányították a minisztériumokat, a tanácsokat. A pártvezetés döntött a gazdasági tervekről, az életszínvonalról, a kulturális életről. Hatalmuk biztosítására megalakították a párt fegyveres erejét, a Munkásőrséget. A pártvezetésben szigorú fegyelem uralkodott. Az egyszemélyi vezető feltétlen tekintélye nem külsődleges jegyekből (személyi kultusz), hanem a vezetésen belül elfoglalt állandó centrumhelyzetéből ("kétfrontos harc"- a baloldali és a jobboldali elhajlásokkal szemben), kiegyensúlyozó taktikai képességeiből és a szovjet vezetéshez való alkalmazkodásból eredt. A politikai véleménykülönbségek nyílt formában nem jelenhettek meg a szűk pártvezetésen kívül, mint ahogyan az 1953-1956 között történt. A kádári politika a Rákosi-rendszerre és 1956-ra való sajátos reflexión alapult.

1957 júniusában az MSZMP országos értekezlete szentesítette a kádári vezetést és politikáját. Kádár szerint az embereket nem a politika érdekli, véleményüket a rendszerről nem politikai kérdések alakítják, hanem a "mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása". Amennyiben tehát a kommunista vezetés az életszínvonal-politika területén növekedést képes garantálni, akkor a nép nem foglalkozik a politikával.

A Kádár-rendszer nem törekedett az egyes társadalmi csoportok megtörésére, ellenkezőleg, a (volt) középparasztságot, a régi értelmiséget és középosztályt különféle gesztusokkal igyekezett "integrálni". Megszűnt a továbbtanulás közvetlen és durva korlátozása, a nyugatra történő kiutazás tilalma, szabadabb lett a kulturális élet. Nem volt szükség a rendszerrel való egyetértés állandó demonstrálására. Az emberek többsége relatív anyagi biztonságban élhetett, az életszínvonal szerény egyenletességgel növekedett. Megjelenhettek a korábbi években elképzelhetetlen fogyasztási szokások a gazdaság és a kultúra területén. A párt megfogalmazta az általános művelődéspolitikai irányelveit, melyben a szocialista realizmus mellett elismerte más irányzatok létjogosultságát is.

A hatalom igyekezett rendezni viszonyát az értelmiséggel is. 1958-ban rögzítették, hogy a népi írók mozgalmával szemben milyen fenntartásaik vannak, azonban kinyilvánították, hogy munkásságukat értéknek tekintik, és alkotómunkájukhoz minden segítséget megadnak.

A fiatalság politikai nevelését a Kommunista Ifjúsági Szövetségtől, az úttörő- és a kisdobos mozgalomtól várták el. A hitélet ellenőrzését ismét az Állami Egyházügyi Hivatal vette a kezébe (1959), de a nyílt beavatkozás helyett inkább az együttműködés kialakítására törekedtek. Megegyezés történt a pápával is, ennek értelmében az Elnöki Tanács lemondott a főkegyúri jog gyakorlásáról, a pápa cserébe hozzájárult, hogy a papok letegyék az esküt az államra és az alkotmányra. Ezzel a Vatikán is elismerte a Kádár-rendszert (1964).

A rendszer stabilitása mind szélesebb csoportok számára vált érdekké. Az ötvenes évek végi társadalmi kapituláció után a hatvanas évek elejére létrejöttek a (soha ki nem mondott) megegyezés feltételei.

Az állami életet a pártszervek szinte közvetlenül irányították ("kézi vezérlés"), az országgyűlés működése formális volt, kb. 8-10 napot ülésezett és 3-4 törvényt hozott egy évben. A rendszert rendeletekkel működtették. 1966-tól a listás szavazás helyett egyéni jelöltekre szavazhattak a választópolgárok, 1970-től már az állampolgárok jelölőgyűlése szavazott arról, hogy ki lehetett képviselőjelölt, de ezek az intézkedések lényegében nem jelentettek változást a monolit hatalmi struktúrában.

A politikai élet és a gazdaság nyugodt állapotát a hatalom a sorozatos amnesztiával jutalmazta, a hatvanas évek elejére a legtöbb politikai fogoly elhagyhatta a börtönét. A rendszer elismerését jelentette, hogy 1962-ben - miután korábban Kádár nyilatkozott arról, hogy tiszteletbe fogja tartani az emberi jogokat - az ENSZ levette napirendjéről a magyar kérdést és a nyugati országok sorban helyreállították a diplomáciai kapcsolataikat Magyarországgal. Ez az új rezsim végleges nemzetközi elismerését jelentette.

A belső konszolidáció végső állomásai az 1963-as közkegyelem (nem terjedt ki a fegyveres harcosok egy részére), a párt rákosista vonalának kiszorítása a vezetésből és az MSZMP VIII. kongresszusán meghirdetett "aki nincs ellenünk, az velünk van" elv meghirdetése voltak. Ennek megfelelően egyre több pártonkívüli tölthetett be fontos gazdasági, társadalmi, kulturális szerepet. Az ő kinevezésükhöz is alapfeltétel volt a pártszervezetek támogatása.

A politikai reformokat az 1972-es alkotmánymódosítás zárta le, melyben új elemként a szocialista nemzeti egység megteremtését deklarálták. (Továbbra is az egypártrendszer keretei között.)

 

2. A Kádár-rendszer hétköznapjai:

("A legvidámabb barakk")

A megtorlás elmúltával, a konszolidáció évei alatt a szocialista táborhoz képest elviselhetőbb élet alakult ki Magyarországon. Ha valaki nyíltan nem sértette a tabukat - az 1956-os forradalom, az egypártrendszer, a szocialista építés, a Szovjetunióhoz fűződő egyenlőtlen viszony -, akkor az viszonylag háborítatlan magánéletet alakíthatott ki. Már nem volt elvárás a rendszer melletti látványos kiállás, a hatvanas években a helyi kisközösségek újraszerveződésének alig voltak akadályai, növekedtek a személyi autonómia határai. Már nem üldözték azokat, akik a Szabad Európa rádiót hallgatták, a nyugati divatnak megfelelő hajviselettel, öltözködéssel elütöttek a rendszer által elvárt normáktól (alkalmi atrocitások azért "természetesen" voltak). A templomba járás csak a párttagok és a pedagógusok számára volt tilalmazott.

A szocialista országokban szokatlanul nagy utazási szabadság is hozzájárult ahhoz, hogy a polgárok örüljenek a rendszer kínálta előnyöknek, s ne adjanak hangot elégedetlenségüknek. A szocialista tömb országaiba (kivéve a Szovjetuniót és Jugoszláviát) piros útlevéllel vízum nélkül lehetett utazni. A nyugati országokba háromévenként - minimális valutakeret felhasználásával - kék útlevéllel mehettek azok, akiket a rendszer arra alkalmasnak tartott.

A magánszféra további erősödését jelentette a hétvégi telkek megszerzésének lehetősége. A városi ember hétvégéit kis házának csinosítására, telkének művelésére fordította. Ezzel nem csak a nagyvárosi betondzsungelnek fordított hátat, de a társadalomból is kivonulhatott. Ehhez autóra is szüksége volt, s mivel az átlagfizetések nem tették lehetővé ezeknek a javaknak az elérését, a legtöbb ember túlórázott, a "második gazdaságban" próbálta jövedelmét kiegészíteni. A nyugati fogyasztói szokásokhoz való közeledés itthon csak hihetetlen erőfeszítések árán volt lehetséges. Ennek a feszített élettempónak főleg a népegészség romlása lett a következménye. Nőtt az öngyilkosságok, a válások száma. Alkoholfogyasztásban, keringési betegségekben Európa élvonalába kerültünk. A deviancia jelei állandóan erősödtek. Az egyre nagyobb pénzhiánnyal küzdő egészségügy nem volt képes a helyzet javítására. A hivatalos politika agyonhallgatta a kiáltó adatokat. A családokban folyamatosan csökkent a gyermekek száma.

A magyar polgár mégis úgy érezte, hogy van miért gürcölnie, mert - bár nagy áldozatok árán - de a "gulyáskommunizmusban" (Hruscsov szóalkotása) előrébb juthat. A többi szocialista országhoz képest egy élhetőbb országot látott maga körül. Ezek a lehetőségek és az adományozott "kis szabadságok" a politikától a magánszféra felé fordították az embereket. Az "kádári" állampolgár a személyes túlélésre rendezkedett be.

 

 

3. A Kádár-rendszer kulturális élete:

 

A Kádár-rendszer nemcsak a politikában és a gazdaságban mutatkozott emberarcúbbnak, mint a Rákosi-rendszer, hanem az oktatásban és a kultúrában is. Teljes művész szabadság természetesen nem volt (talán csak a korszak legvégén), de a szocialista realizmus többé már nem számított kötelezőnek. A társadalmi tabuk itt is érvényesültek, de a művészek kifejező eszközei árnyaltabb korbemutatást tettek lehetővé.

A változást jól szemléltette az 1958 augusztusától meghirdetett Művelődéspolitikai irányelvek, melyben a párt elfogadta a kulturális élet sokszínűségét.

Az 1960-as évek elején meghirdetett "Aki nincs ellenünk, az velünk van" elv szélesebbre nyitotta a kapukat a művészek előtt. A korszak meghatározó kultúrpolitikusa Aczél György volt. Az ő nevéhez kötődik a három T-nek nevezett politika, mely a Támogatott kategóriába a "pártos" műveket és szerzőket, a Tűrt kategóriába a szocializmussal és a marxizmussal nyíltan szembe nem állókat és a Tilt-ba a rendszerrel nyíltan szembe fordulókat sorolta. Ez egyben meghatározta a szerzők megjelenési és egzisztenciális lehetőségeit is.

A visszafogottabb politikai irányítás lehetőséget adott a különböző irányzatok kiteljesedésének. A népiek (Illyés Gyula, Németh László, Sarkadi Imre, Nagy László, Csoóri Sándor) és a Nyugat utolsó nemzedékének nagyjai (Weöres Sándor, Vas István) mellett új alkotógárda vált egyre népszerűbbé (Pilinszky János katolikus költészete, Mészöly Miklós prózája, Örkény István groteszk egypercesei). A börtönből kiszabadult Déry Tibor elhagyta korábbi osztályharcos társadalmi témáit.

A Nagyvilág című folyóirat a világirodalom eddig elhallgatott alkotásainak adott publicitást (J. Joyce, Proust, Camus, Sartre, Beckett, Jevtusenko).

A hetvenes években - amikorra teljesen háttérbe szorult a munkástémákat és a szocialista eszmét megjelenítő írók csoportja (Mesterházi Lajos, Garai Gábor, Váci Mihály) - új írógeneráció indult (Esterházy Péter, Nádas Péter, Hajnóczy Péter). A neoavantgárd felé mozdult Petri György, Zalán Tibor költészete. A szépirodalom mellett megdöbbentő tények jelentek meg a magyar társadalmi valóság feltárására vállalkozó szociográfiai irodalom keretében (Magyarország felfedezése sorozat, Haraszti Miklós: Darabbér).

 

 

 

 

     

A hatvanas években az idősödő mesterek (Barcsay Jenő) mellett új tehetségek jelentek meg a képzőművészetben (Gyémánt László, Kokas Ignác). A tragikus sorsú Kondor Béla nemcsak festőként, hanem íróként is jelentkezett. A grafikában Reich Károly, Kass János, a plasztikában Martyn Ferenc, Varga Imre, Schaár Erzsébet, Melocco Miklós alkotott jelentőset.

A klasszikus zenében a világáramlatok - mivel csak igen szűk közönség érdeklődésére tartottak számot és politikailag sem jelentettek veszélyt - hamar követőkre találtak itthon. Szervánszky Endre, Szokolay Sándor, Petrovics Emil műveit a szélesebb közönség még gyakran értetlenséggel fogadta és helyettük, főleg az idősebbek, a jóval populárisabb operettet, magyar nótát hallgatták szívesen.

Az ifjúság a nyugati könnyűzenét először csak a külföldi rádiók adásaiban hallgathatott, majd amikor a hatvanas évek elején megalakultak az első hazai beatzenekarok (Illés, Metro, Omega) már a koncertek élményében is részük lehetett. A kezdeti öltönyt lassan felváltotta a farmer, a rövidre nyírt, fésült frizurát a hosszúra növesztett "háré". A hetvenes-nyolcvanas évekre mellettük felnőtt egy keményebb rockot játszó zenészgeneráció (EDDA, P. Mobil). A rádióban és a televízióban is elfogadottá vált a műfaj (Csak fiataloknak!, Egymillió fontos hangjegy című műsorok). A könnyűzenében is érvényesült a 3 T. A hanglemezgyártó vállalat támogatott zenekarai (pl. a Neoton) és a megtűrt rockbandák mellett itt is létezett a tiltás (Kontroll csoport, Európa Kiadó, Neoprimitív, CPg).

A hetvenes években indult a népzenét népszerűsítő táncház mozgalom, melynek indulását a nemzeti jellege miatt a hatalom először gyanakodva figyelte, majd látva veszélytelenségét fokozatosan elfogadta (Sebő együttes, Muzsikás együttes, Téka együttes, Budai Ilona, Sebestyén Márta).

A nyolcvanas évek végére a műholdas televíziózás elterjedésével (Music TV) és a hazánkba rendszeresen ellátogató neves nyugati előadók (Santana, Deep Purple, Jethro Tull, John Mayall) közreműködése révén a magyar fiatalok zenei ízlése és szórakozási lehetőségei nem tértek el érdemben nyugati kortársaikétól.

 

A hatvanas évek filmművészete a korábbi időszak sematikus alkotásaihoz képest nagyon sokszínű volt. A személyes hangvételű lírai alkotások (Szabó István: Álmodozások kora, Rózsa János: Gyermekbetegségek), az egyén és hatalom viszonyát feszegető Jancsó Miklós filmek (Szegénylegények, Fényes szelek) mellett olyan nemzetközileg is magasan értékelt alkotások születtek, mint Huszárik Zoltán Szindbád és Makk Károly Szerelem című filmjei.

Új műfajt jelentett a dokumentarizmus, mely a közelmúlt és a mindennapok világát mutatta be a hivatalos propagandától eltérő módon (Sára Sándor Cigányok, Kósa Ferenc Küldetés).

A hetvenes-nyolcvanas évekre már igazi nemzetközi rangot vívott ki magának a magyar filmművészet. Szabó István Mephisto című alkotása először Cannes-ban nyert, majd 1982-ben a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjjal jutalmazták. Ugyanebben a kitüntetésben részesült Rófusz Ferenc A légy című rajzfilmje is (1981).

A nyolcvanas években indult új filmes gárdából már hiányzott a korábbi évek óvatossága, mind formai eszköztárukban, mind mondanivalójukban egyértelművé tették a kor hivatalos irányzatával való szembenállásukat. (Tarr Béla, Bódy Gábor, Bereményi Géza).

 

4. Válság és kiútkeresés:

A magyar reform akkor múlt ki, amikor a rendszernek szembe kellett néznie a világgazdasági válság és átalakulás kihívásával. Az 1973-as arab-izraeli háború nyomán keletkezett olajárrobbanás Nyugaton a gazdaság és a társadalom jelentős átalakulását váltotta ki. A vasfüggönytől Keletre minderre nem, vagy csak erősen megkésve reagáltak.

A válság a nyolcvanas évek elejére elérte azt a szintet, amikor a teljes rendszer életképességét kellett volna felülvizsgálni. Kádár János és vezetőtársai azonban csak korrekciókra voltak hajlandóak. 1978-79-ben a reformellenes tábor képviselőit Kádár eltávolította a párt legfelső vezetéséből.

1979-ben az MSZMP KB visszatért a reform gondolatához. 1981-82-ben a magántulajdonosi szektor súlyának növelése céljából lehetővé tették különféle "kisvállalkozások" létrehozását (gazdasági munkaközösségek, vállalati gazdasági munkaközösségek, stb.), de kezdettől bizalmatlanul fogadták a látványos jövedelmi különbségek megjelenését. Az ésszerűsítő kísérletek közepette a vezetés óvakodott az erős politikai alkupozíciókat birtokló nagy állami ipari érdekcsoportok ellen fellépni, a politikai vita, a bírálat és dialógus igényével jelentkező csoportok a vezetésen belül és kívül pedig elutasításban vagy éppen nyílt üldözésben részesültek.

Az elégedetlenség az életszínvonal stagnálásának, majd lassú hanyatlásának éveiben mind jobban terjedt a lakosság körében. Politikailag a válságot egyelőre csak az értelmiség kisebb csoportjai tudatosították: a hetvenes évek végén kialakultak az első ellenzéki csoportok, a hatalom velük szemben gyakran rendőri erőszakkal léptek fel.

Az ún. demokratikus ellenzék alapvetően marxista indíttatású városi értelmiségi körből verbuválódott (Lukács György filozófus és Kemény István szociológus tanítványai, radikális reformer közgazdászok, stb.). Az 1972-74-es reformellenes támadás idején kirekesztették őket a tudományos és politikai közéletből. Az évtizedfordulóra eltávolodtak a marxizmustól, liberális demokrata vagy polgári radikális, esetleg szociáldemokrata politikai álláspontra helyezkedtek, kapcsolatokat építettek ki más kelet-közép-európai országok ellenzéki mozgalmaival (főként csehszlovákokkal és lengyelekkel). Elsősorban az emberi és polgári jogokért és a nyilvánosságért léptek fel.

A másik kialakuló csoport a népi íróké volt, akik egyre gyakrabban támadták a hatvanas évek elején kialakult társadalmi megegyezés negatív következményeit (a faluközösségek pusztulását, a népesség fogyását, a magyarságtudat visszaszorulását stb.). A hetvenes években fontos témájukká vált a határokon túl kisebbségben élő magyarság sorsa, amely éppen ekkor fordult mind rosszabbra Romániában és Csehszlovákiában. Úgy látták - joggal - hogy a Kádár-vezetés sorsára hagyja a kisebbségi magyarságot, s még rendelkezésére álló eszközeit sem használja fel érdekükben.

A demokratikus ellenzék a nyolcvanas években kiépítette saját, mind szélesebb értelmiségi körben ható szerveződését, létrehozta a földalatti ("szamizdat") sajtót és könyvkiadást. Ezek sorában kiemelkedő jelentőségre tett szert a Kis János szerkesztésében megjelenő "Beszélő" című folyóirat. A népi mozgalom legális intézményekben (Írószövetség, József Attila Kör, egyes irodalmi folyóiratok) igyekezett képviselni álláspontját.

A két ellenzéki áramlat tehát politikai hangsúlyaiban és módszereiben egyaránt különbözött, ugyanakkor jelentős hatást gyakoroltak egymásra. Mindkét csoport vállalta az 1956-os forradalom hagyományait, felhasználták egymás fórumait. A nyolcvanas évek elején bizonyos együttműködés kialakult a két irányzat között, amelyet elősegített például az 1945 utáni legjelentősebb magyar politikai gondolkodó és moralista, Bibó István örökségének közös elfogadása, valamint a csoportok néhány kiemelkedő személyiségének tekintélye és integráló szerepe (Donáth Ferenc, Csoóri Sándor). Ez közös fellépésekben is megnyilvánult, mint a Bibó emlékére összeállított szamizdat gyűjtemény, vagy 1985 nyarán a válság diagnózisát megfogalmazó, kiutat kereső monori találkozó.

Az ellenzéki csoportosulásokkal szemben a Kádár-vezetés a "puha represszió" eszközeit alkalmazta. Elzárkózott minden párbeszédtől, rendőri eszközöket (elkobzások, házkutatások, őrizetbe vételek - a demokratikus ellenzékkel szemben) és a kultúrpolitika "fegyvereit" (lapbetiltások, szerkesztők leváltása, "szilenciumok" - a népi írókkal szemben) vetette be. Szélsőséges erőszakhoz azonban - féltve nyugati, pénz-és hitelkapcsolatait, továbbá lebecsülve ellenfelei tömeghatását - nem nyúlt.

A mélyülő válság hatására 1985-ben, az MSZMP XIII. kongresszusán a Kádár-vezetés végre döntésre szánta el magát. Kiadták a gazdasági növekedés meggyorsításának jelszavát, amit újabb nyugati hitelek felvételével próbáltak finanszírozni. Az addig 8-9 milliárd dollár körüli nyugati adósság a következő évre hirtelen duplájára növekedett, és törlesztése nyomasztó teherré vált. A rendszer személyi és szervezeti megújulásra való képtelensége nyilvánvalóvá vált.

 

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 18
Tegnapi: 1 298
Heti: 2 589
Havi: 17 717
Össz.: 1 436 715

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: A Kádár - rendszer konszolidációja. Élet a Kádár korban (Hosszú)
Törivázlat - © 2008 - 2017 - torivazlat.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: horthy rendszer - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »