1. Az olasz nemzeti egység kialakulása

1.1 Előzmények:

A Római Birodalom bukása óta nem jött létre egységes állam Itália területén. Észak-Itália, ez a kereskedelemből meggazdagodott terület a városállamiság mintája volt. Közép-Itáliában a Pápai állam, míg délen a Nápolyi-Szicíliai királyság rendezkedett be. Az évszázadok során az egyes államalakulatok sokszor kerültek Itálián kívüli hatalmak érdekeltségébe, így az északi területek Habsburg, a déliek Bourbon fennhatóság alá. A nemzeti egység gondolata és az idegen uralkodóházak elleni küzdelem itt is összefonódott a liberális eszmékkel, s a 19. század első felének forradalmi mozgalmai mind zászlójukra tűzték (1820-as évek carbonárik titkos szervezkedése -1830, Mazzini Ifjú Itália mozgalma - 1848). E megmozdulások rendre elbuktak, egyrészt, mert Ausztria komoly katonai erőt vetett be ellenük, másrészt, mert maguk a mozgalmak szétszórtak voltak, nem minden államalakulatra terjedtek ki egy időben, s nem kínáltak mindenki számára elfogadható jövőképet. 

Az 1848-as forradalmak leverése után a Habsburg-hatalom visszaállította az abszolutizmus rendszerét, melyet besúgórendszerével, titkosrendőrségével tovább erősített. Egyetlen szabad állam maradt az egész félszigeten, a Torino székhelyű Szárd-Piemonti királyság. Uralkodója, II. Viktor Emmanuel 1848-ban maga is harcolt Ausztria ellen, s a forradalmak elültével is megőrizte az alkotmányos monarchia szervezetét, önálló hadseregét, s az olasz mozgalmak színeit, a zöld - fehér-piros trikolort. Ez a Szárd-Piemonti királyság vezeti majd Itáliát a 19. század második felében a nemzeti egység felé. E szerepvállaláshoz kellett még egy eltökélt politikus, Camillo Benso Cavour első miniszter, aki huszonévesként arról ábrándozott, hogy egyszer Olaszország minisztere lesz.

Cavour, Camillo Benso di, gróf (1810-1861) olasz államférfi piemonti nemesi családban született. 1847-ben Torinóban megjelenő II Risorgimento c. politikai lapszerkesztője lett. 1852-ben a király kinevezte miniszterelnöknek. Élete hátralévő részében nélkülözhetetlenné tette magát. Programjának a szárd állam liberális megújítását, a Habsburgok elleni - katonai és diplomáciai - harcot tekintette.

 

1.2 Az olasz egység kialakulásának eseményei:

Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy a kis Piemont nem lehet komoly ellenfele a a Habsburg monarchiának, így először nemzetközi ismertségre, majd szövetségesre kellett szert tenni. Erre az 1853-56 között zajló Krími háború adott alkalmat, s a 15 ezer fős harctérre vezényelt sereg révén Cavour országa képviseletében jelen volt a párizsi békekonferencián, ahol a házigazda III. Napóleontól ígéretet kapott az olasz nemzeti érdekek támogatására.

1859-ig kellett várni, hogy a III. Napóleon által Piemontnak ígért segítség valósággá váljon. 

Az osztrák - piemonti háborút végül az utóbbi provokálta ki. Miután az osztrák sereg betört Piemontba, III. Napóleon beváltotta ígéretét és hadat üzent Ausztriának - persze nem ingyen -, Savoya és Nizza átengedéséért. Az egyesített szárd és francia seregek két nagy ütközetet vívtak Magentánál és Solferinónál, s végül az osztrák sereg hátrálni kényszerült. Ennek következtében Lombardia "felszabadult" és csatlakozott a Szárd-Piemonti királysághoz.

Közép-Itália három hercegségének (Toscana, Párma és Modena) kormányai s az Egyházi állam Rómától legtávolabbi részének, Romagnának a kormánya az osztrák csapatok távozása után ellenállás nélkül hagyták, hogy a hazafiak ideiglenes kormányokat hozzanak létre, s 1860-ban maguk is népszavazással a csatlakozás mellett döntöttek. Az események ilyetén alakulása nem egyezett III. Napóleon terveivel (a pápai állam elkötelezettje, saját családtagját kívánta Lombardiára erőltetni), ezt bizonyította az osztrákokkal sebtében megkötött villafrancai fegyverszüneti megállapodás is. Így a továbbiakban közreműködését nem kívánták az olaszok.

Dél-Itáliacsatlakozása az egységesülő Olaszországhoz sajátos úton ment végbe. Guiseppe Garibaldi, az 1848-ban hírnevet szerző szabadsághős már 1859-ben felajánlotta szolgálatait a szárd-piemonti királynak, aki azonban visszautasította azt. Most azonban, 1861-ben, saját szakállára, a szicíliaiak hívására sereget toborzott (Marsalai ezrek, vörös ingesek), s partra szállt a szicíliai Marsalában kb. kétezer emberével. A helyiek segítségével rövid idő alatt birtokba vette az egész királyság területét, s diktátorként vezette. Garibaldi végül is a szárd-piemonti királysággal szembeni ellenérzéseit félretéve és a népszavazás eredményét figyelembe véve, az ország kormányzását Viktor Emmanuel kezébe helyezte.

Az egységes Olaszországból, mert hogy így nevezték 1861 óta - lakossága 5 millióról hirtelen 22 millióra dagadt - két terület hiányzott még: az osztrák kézen lévő Velence és a fővárosnak szánt Róma, a Pápai állam központja. Mindkettő megszerzését Olaszországon kívül játszódó háborúk tették lehetővé.

Az 1866-ban kirobbanó porosz-osztrák háború során az olaszok 3 hónapi támadó szövetséget kötöttek a poroszokkal. Bár az osztrákok megverték az olasz sereget Custozzánál, az olasz flottát pedig Lissánál, a poroszok fölényes győzelmet arattak. A békeszerződésben Ausztriát Velence átengedésére kényszerítették.

1870-ben kitört a porosz-francia háború, Napóleon kivonta csapataitRómából, a pápa elvesztette fő védelmezőjét. A sedani ütközet után az olasz csapatok bevonultak a "szent városba". 1870. szeptember 20-án Róma lakossága Olaszországhozcsatlakozott.

Az egységes olasz állam létrejöttének ára volt: a piemonti alkotmányt, kormányrendszert ki kellett terjeszteni a többi tartományra, melyek ehhez eddig nem voltak szokva. Az állandó háborúskodás, a nagy létszámú hadsereg fenntartása sokba került. Megnőtt a hadi célokra felvett államadósság, magas adót vetettek ki. Az újonnan csatlakozott tartományok lázongtak, hogy súlyosabb adókat fizetnek, mint az egység előtt. Az egyes területek gazdasága között óriási különbségek mutatkoztak.

 

2. A német nemzeti egység kialakulása

 

2.1 Előzmények:

A valamikori Német-Római Birodalomszéttagoltságát az 1356-os német aranybulla és az 1648-as westfáliai béke hozta létre. A kb. 300 apróbb-nagyobb államalakulatot mindössze a császár személye - Habsburg-dinasztia tagjai - kapcsolta össze. Ezt a középkori államalakulatot a napóleoni háborúk söpörték el, majd 1815-ben Német Szövetségként született újjá. Ekkor már a Habsburgok nem szerezték vissza császári címüket.

A 19. század első felében, ugyanúgy, mint Itáliában, a forradalmi megmozdulások a liberális eszmék mellett zászlójukra tűzték a nemzeti egység gondolatát. Részben ennek, részben a gazdasági érdekeknek megfelelően 1834-ben Vámuniót alakítottak. 1848-ban a forradalom hatására, a gazdasági egységesülés után nagyon komolyan felmerült a politikai egység gondolata: a frankfurti birodalmi gyűlés a porosz királynak ajánlotta a születő Németország koronáját, melyet az nem fogadott el. Már ekkor láthatóvá lett, hogy ha valamikor létrejön a politikai egység, annak két vezetője is lehet, a hagyományoknak megfelelelően a Habsburgok vagy az erő és hatalom pozíciójából a Poroszországot vezető Hohenzollern. A forradalmak elülte után a helyi uralkodók hozzáláttak hatalmuk visszaállításához, de bizonyos liberális megszorításokkal (alkotmány, jobbágyi kötöttségek, középkorias kiváltságok eltörlése).

A legnagyobb német államban, Poroszországban az 1850-es évek végétől a hadsereg modernizálásának a kérdése került előtérbe. A helyzet ugyanis az volt, hogy bár 1813 óta katonai sorkötelezettség volt, egyszerűen nem tudtak mindenkit behívni katonának a lakosságlétszámának megnövekedése miatt, így hát emelni kellett volna a hadi kiadásokat. Ez utóbbihoz a liberális többségű parlament nem járult hozzá. Amikor a beteg IV. Frigyes Vilmos helyett I. Vilmos 1861-ben porosz király lett, a liberális többségű parlament és a dinasztiaellentétét úgy oldotta meg, hogy 1862-ben Otto von Bismarckot nevezte ki miniszterelnöknek. Bismarck vállalta, hogy a parlament mellőzésével végigviszi a hadsereg reformját. A reform jelentősége katonailag rendkívüli volt: Poroszországé lett Európa legerősebb hadserege, s ennek tudatában aktív külpolitikát folytatott.

Otto von Bismarck (1815-1898) porosz államférfi. A brandenburgiBismarck-családföldbirtokos, azaz poroszjunker volt. Bismarck 1862-es miniszteri kinevezését osztatlan ellenszenv fogadta. I. Vilmos rendeleti úton törvényerőre emelte a véderőjavaslatot és az egész ország viharos ellenállását Bismarck az erőszak legkíméletlenebb alkalmazásával törte meg. A királynak azt a javaslatot tette, hogy a parlamentarizmust töröljék el - egész politikai pályáján ezért az ellenállást nem tűrő egyénisége számára ideális megoldásért küzdött -, de a király a nemzetnek tett esküjére hivatkozva megtagadta ezt. Az országon belüli önkényeskedő politika ellensúlyozására "német" külpolitikával kívánt bizalmat szerezni a kormánynak. 

 

2.2 A német egység kialakulásának eseményei:

Bismarcknak a schleswig-holsteini kérdés felmerülése adta az első alkalmat, hogy kezdeményezőként léphessen fel a nemzetközi politikában. Schleswig és Holstein perszonálunióban állt férfiági leszármazottak révén Dániával, de Holstein emellett a Német Szövetségnek is tagállama volt. 1863-ban kihalt a dán uralkodóház férfi ága. A hercegségek önálló uralkodót választottak, azonban a dán uralkodó bekebelezte a hercegséget. Bismarck nem hagyhatta annyiban egy német terület elfoglalását, s hadüzenetet küldött, melyhez presztízsből Ausztria is csatlakozott. Az 1864-ben a dánok ellen viselt háború a német felek győzelmével zárult. Azonban a két győztes nem tudott megállapodni az elnyert területek felosztásáról, bár egyelőre kompromisszumot kötöttek: Holsteint az osztrák, Schleswiget a porosz hadsereg szállta meg.

 

A konfliktus alapvető oka nem e kis területek elosztása volt, hanem az, hogy a két hatalom másként képzelte el az össznémet területek jövőjét. Ausztria célja természetesen Habsburg vezetéssel egy olyan államot létrehozni, melyben a Német Szövetség államai és a nem német ajkú saját tartományai is beletartoznak. Ezt az elképzelést nagynémet egységnek nevezzük. A poroszok természetesen a Hohenzollern dinasztia, vagyis a saját vezetésükkel az ún. kisnémet egység gondolatát pártolták, melyből Ausztria - többek között éppen az osztrák érdekeltségű területek tarka etnikai összetétele miatt - teljesen kimaradt volna. E két koncepció teljesen összeegyeztethetetlen volt, így csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül sor nyílt összecsapásra a két német fél között. A nagy összecsapás előtt Bismarck kipuhatolta a nagyhatalmak álláspontját. Az volt a szerencséje, hogy két európai nagyhatalom végeredményben közös megfontolásból szükségesnek ítélte Poroszország megerősödését. Az orosz és az angol külpolitika vezetői egyaránt úgy látták, hogy a felforgató és agresszív terveket szövögető Franciaországnak csak a megnagyobbodott Poroszország lehet a hathatós ellensúlya. A porosz miniszterelnök 1866. április 9-én a Bundestag elé terjesztette a szakítás okmányát: a Német Szövetség reformjavaslatát. A reformjavaslatot szánta robbantóanyagnak, és az valóban hatásos töltetnek bizonyult. Bismarck azt indítványozta, hogy az általános választójog alapján hívják egybe az össznémet nemzetgyűlést. Taktikai húzás volt ez, nem egyéb, hiszen az általános választójog szögesen ellenkezett Poroszország antiliberális politikájával, de Ausztria nem kerülhette ki a nyílt választ, és az csak elutasítás lehetett. Bismarck erre köriratban javasolta a német kormányoknak, hogy Ausztria kizárásával szervezzék újjá a Német Szövetséget. A Habsburg-monarchia a következő napon a szövetségi haderő Poroszország elleni mozgósítását kérte a Bundestagtól. Bismarck kijelentette, hogy a Német Szövetség megszűnt létezni: június 14-én beállt a hadiállapot. A német államok többsége, köztük Bajorország, Szászország és Hannover az osztrákok mellé állt, és fegyvert fogott Poroszország ellen. A konzervatív körök elítélték Bismarckot az osztrák-porosz egyetértés megbontásáért. A német nemzeti közvélemény az összecsapást testvérháborúnak tekintette, és Poroszországot tartotta felelősnek a felidézésben. A két kis csehországi helység, Königgrätz és Sadova között 1866. július 3-án, egyetlen nap alatt az északi osztrák hadsereg jó része megsemmisült. Három héttel a háború megkezdése után a porosz hadsereg előtt szabad volt a Bécs felé vezető út. Pozsony határában volt az utolsó ütközet. Bismarck nem használta ki teljes mértékben a helyzetet. Hajlandó volt a békekötésre, mértéktartó követelésekkel. Ferenc József császár Prágában békét kötött a porosz királlyal. A béke értelmében Ausztria kilépett a Német Szövetségből és hadisarc fizetésére is kötelezte magát. Poroszország ezután bekebelezte Schleswig - Holsteint, Hannovert, Hessen -Kasselt, Nassaut és Frankfurt városát. Területben tehát meggyarapodva, Ausztriát kiszorította Németországból és megalakította az Észak - Német Szövetséget, a déli német államokkal pedig védő és támadó szövetséget kötött Bismarck arra az esetre, ha valamely idegen hatalomháborút indítana Németország ellen. 

III. Napóleon tekintélye külföldön 1860 óta hanyatlóban volt. Bosszúsága és irigysége egyre fokozódott a gyorsan emelkedő Poroszország ellen. Fegyverrel akarta hát azt megszerezni, amit diplomáciájával nem sikerült elérnie. Ehhez alkalmas ürügynek mutatkozott, hogy 1870-ben a spanyolok Hohenzollern Lipót herceget, a porosz király rokonát hívták meg a királyuknak. A francia közvélemény tiltakozott ez ellen és Lipót herceg nem is fogadta el a spanyolok meghívását. III. Napóleon azonban nem érte be ennyivel, hanem még arra a nyilatkozatra is rá akarta kényszeríteni a porosz királyt, hogy a jövőben sem fogja megengedni Hohenzollern herceg jelöltetését. A porosz király ezt a követelést válaszra sem méltatta, erre III. Napóleonkörnyezete nyomására a győzelem biztos reményében hadat üzent Poroszországnak. Napóleon ismét csalódott, külső segítség nem érkezett, a dél-német államok pedig a régibb szerződés értelmében haderejüket Poroszország rendelkezésére bocsátották. A német hadsereg (kb. 400 ezer ember, 3 hadseregben) Moltke tábornok tervei szerint gyorsan és nagy tömegekben lépte át a francia határt. A franciák szintén támadásra készültek (kb.300 ezer ember), de a németek gyorsabbak voltak; előbb Wörthnél (augusztus 6.) vívtak ki nagy győzelmet, majd bekerítették és 1870. szeptember 2-án Sedánnál megadásra kényszerítették az egész francia sereget. 85 ezer ember Napóleon császárral együtt hadifogságba került. A katasztrófa hírére Párizsban kikiáltották a köztársaságot. A németek körülvették Párizst. A kormány elmenekült. A kimerült főváros 1871. január 28-án kapitulált. Tíz nappal Párizs meghódolása előtt, január 18-án Versailles-ban, a királyi palota tükörtermében az egybegyűlt német fejedelmek I. Vilmos porosz királyt Németország császárának kiáltották ki. A porosz -francia frankfurti béke (1871. május 10.) értelmében Franciaországnak le kellett mondania Elzász - Lotharingia birtokáról és 5000 millió frankkárpótlást kellett fizetnie 3 év alatt.

Németország német anyanyelvű államok szövetségeként alakult meg. Területén mintegy 2 és fél millió lengyel is élt, mivel hozzátartozott a felosztott Lengyelország egy része. A szövetséges államban porosz hegemónia valósult meg. A birodalmi politika része volt a haderő ellenőrzése, a vámpolitika, a kereskedelem, a közlekedés, a posta. A szövetségi államok hatáskörébe tartozott a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a kultúra. Az állam élén a porosz uralkodó állt, német császári címmel. Ő volt a katonai főparancsnok, ő nevezte ki és váltotta le a birodalmi kancellárt. A kancellár egyszersmind porosz miniszterelnök is volt, egyben a Szövetségi Tanács elnöke is, és az államtitkárok elöljárója, akik a birodalmi hivatalok vezetését látták el. A legfontosabb birodalmi szerv a Szövetségi Tanács, Bundesrat volt, melyben a 17 porosz képviselő vétójoggal rendelkezett. A Budesratnak törvényhozói és felügyeleti feladatai voltak. A Birodalmi Gyűlés (Reichstag) hagyta jóvá a törvényjavaslatokat és az éves költségvetést.

 

 

Oldal: Az olasz és a német nemzeti egység kialakulása
"Törivázlat" - © 2008 - 2024 - torivazlat.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat