Törivázlat

- A közép- és emelt szintű érettségi vizsga leírása, követelményei és témakörei. - Írásbeli feladatlapok és megoldások. - Órai vázlatok.

A nácizmus hatalomra jutása és jellemzői Németországban

 

 

1. 1 Németország helyzete az I. világháború után:

1918 ősze Németország számára nemcsak a háború befejeződését, hanem a császárságbukását is jelentette. Ezt követően sorra alakultak az oroszországi mintát követő munkás- és katonatanácsok. Ezek hatalomátvételét a szociáldemokraták és a hadsereg képviselői közötti egyezmény (Ebert - Groener paktum) illetve a szakszervezetek és a vállalkozók közti megállapodás akadályozta meg. A szélsőbalSpartacus-mozgalmának felkelését 1919 januárjában véresen leverték. Az 1919 januárjában megtartott nemzetgyűlési választásokon a szociáldemokraták igen jelentős fölénnyel győztek. A gyűlés a szociáldemokrata Ebertet államelnökké, Scheidemannt miniszterelnökké választotta és elfogadta az új alkotmányt. A Német Birodalom föderatív, parlamentáris köztársaság, élén a hétévente, közvetlenül választott és széles politikai jogkörrel felruházott elnök áll. A parlamentet a Birodalmi Gyűlés (Reichstag - a nép által megválasztott képviselők) és a Birodalmi Tanács (Reichsrat - a tartományok népességarányos küldöttei) alkotják. Zűrzavar esetén az elnök a 48. cikkely alapján alig korlátozott hatalomhoz jut ("szükségállapot-cikkely"). Az 1919-ben aláírt versailles-i békeszerződés a katonai vezetők és a jobboldal erős ellenérzését váltotta ki. Az erőszakos akcióik, melyekkel a köztársaságot kívánták megdönteni (Kapp-puccs, a Hitler féle "sörpuccs") katonai támogatottság hiányában nem jártak sikerrel. Mindezek mégis azt mutatták, hogy a demokráciának mind a bal-, mind a jobboldalon komoly ellenfelei vannak, akik az erőszaktól sem riadnak vissza a hatalom megszerzése érdekében. A hadsereg belpolitikai szerepe ezáltal felértékelődött. A konzervatív porosz junker tisztikar a háború végén arra törekedett, hogy a politikusok minél előbb kössenek békét, hogy a hadsereg személyi állományát a vereség ellenére megóvják a pusztulástól. Ezzel még a felelősséget is átháríthatták a civilekre a súlyos következményekkel járó békéért (ebből keletkezett a "tőrdöfés legenda", mely szerint a hátország elárulta, hátba döfte a hadsereget, pedig az még mindenhol az ellenség területén állomásozott). Az évek folyamán a hadsereg egyre jobban kicsúszott a köztársaság ellenőrzése alól. A politikai rendezés viszonylagos sikerei mellett, a gazdaságban egyre rosszabb lett a helyzet. A háborús kiadások, az infláció, a jóvátétel és az ipariterületek egy részének elvesztése kilátástalan helyzetbe hozta a német gazdaságot. A munkások a munkahelyüket, a polgárok a megtakarításaikat és az egzisztenciális biztonságukat vesztették el. Mindezt a demokrácia számlájára írták, ezért volt könnyű olyan pártoknak a szervezetébe toborozni őket, melyek rendet és jólétet ígértek a számukra. Nyugalmat csak az új márka bevezetése és a Dawes-terv kölcsöne hozott. Ennek következtében a nemzetközi tendenciáknak megfelelően Németországgazdasága is normalizálódott 1924 után. Az 1924-29 közötti konjunktúra sokak elől elfedte, hogy alapvető társadalmi bajokra nem születetett megoldás: az iparban folytatódott a monopolizáció, a mezőgazdaság alacsony színvonalú volt és az agrárolló egyre jobban kinyílt, melynek következtében a parasztság is felsorakozott az elégedetlenkedők táborához. A politikai életben a sok apró pártra töredezett parlament és kormányzat állandó átalakulásban, válságban volt. A kisebbségi kormányok léte a kormányon kívüli erők jóindulatától függött. A legjelentősebb pártok: a szociáldemokraták (SPD), a néppártok, a centrumpárt, a kommunisták és a nemzetiszocialisták (NSDAP) voltak. Az egyre hangosabb jobboldallal szemben igen mérsékelten lépett fel a hatalom, az utca lassan a "nem hivatalos politizálás" színterévé vált. A monarchista elkötelezettségű Hindenburg marsall államelnökké választása ezt a folyamatot tovább erősítette. A hadsereg politizálódása is gyengítette a civilszféra tekintélyét. A külpolitikában is nehezen alakult ki egységes irányvonal. A nagyhatalmi státusz visszaszerzése közös cél volt, de a módszerekben már nagyok voltak a különbségek. Stresemann külügyminiszter nevéhez fűződött a francia-német megbékélés gondolata. Ezt szolgálta a locarnói-egyezmény és Németország belépése a Népszövetségbe (1926), majd a Briand-Kellog-paktumhoz való csatlakozás. A "teljesítési-politika" (ti. a jóvátétel fizetése) meghirdetése a kölcsönökön kívül a külföldi felügyelet és megszállás megszüntetését is meghozta a németek számára (Ruhr-konfliktus lezárása, Rajna vidék kiürítése). Az évtized végére Németország egyenrangú diplomáciai féllé vált a nemzetközi politikában.

 

1.2 A gazdasági válság hatása Németországra:

A nagy gazdasági válság a megcsonkított és legyengített Németországot sújtotta a legjobban Európában. A legnagyobb ipari visszaeséssel és munkanélküliséggel kellett szembenézniük a németeknek. Mivel ebben a folyamatban hosszú időn keresztül nem látszott javulás, az egymást váltó kormányokban és az őket támogató politikai pártokban megrendült a tömegek bizalma. A hagyományos politikai erők már nem voltak hitelesek, helyettük új hangokat és arcokat akartak látni a kiábrándult választók. Ennek volt tulajdonítható a kommunisták és a nácik előretörése a válság idején. Az utóbbiak tekintélyét tovább növelte, hogy orvosolni ígérte a német nép legnagyobb sérelmét, a versailles-i békeszerződéssel megtépázott nagy hatalmiságot. A pártok azonban nemcsak a propaganda eszközeit használták fel egymás elleni csatározásaikban, hanem a félkatonai alakulataikat is. Az utca csatatérré változott. Mindennaposak lettek az összetűzések. A folyamatosan kisebbségben kormányzó, egymást gyorsan váltó kormányok kénytelenek voltak rendeletekkel kormányozni, ehhez azonban kellett az államelnöknek, Hindenburgnak a jóváhagyása. Ez pedig az elnöki hatalom erősödését eredményezte. Az 1932-es birodalmi elnökválasztásokon a sok párti támogatást maga mögött tudó Hindenburg ugyan győzött, de Hitler politikai ereje óriásivá növekedett, övé volt a legnagyobb homogén szavazótábor. A nyáron megtartott parlamenti választásokon folytatódott a nácik térnyerése, a 608 képviselői helyből 230-at szereztek meg, s ezzel egyértelműen a legerősebb politikai erővé váltak. A nácik előretörését a "hagyományos" politikai erők összefogása esetleg megállíthatta volna, de ők inkább saját céljaikra kívánták a barnainges mozgalmat felhasználni. Azt hitték, hogy Hitlerék segítségével megtörik a baloldal erejét, majd félreállítják a feladatukat elvégző nácikat, és Németországban végre helyreáll a rend. Ebben súlyosan kellett csalódniuk. A kommunista és a szociáldemokrata párt között pedig annyira mély volt a szakadék, hogy talán még a nácikkal is könnyebben tudták volna elképzelni a szociáldemokraták az együttműködést, mint a kommunistákkal. A nemzetközi kommunista mozgalom pedig csak 1935-ben ismerte fel, hogy számukra nem a szociáldemokrácia jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem a fasizmus.

 

2. 1 Hitler hatalomra jutása:

1932 őszére megtörni látszott a nemzetiszocialisták meredeken felfelé ívelő pályafutása. Kétmillió szavazatot és 34 parlamenti helyet veszítettek a novemberi választásokon. A baloldal előretörésétől félő körök Hitler kinevezését sürgették. A hadseregvezetőinek erős, felfegyverzett Németországot, a nagytőkés köröknek a pártok és a szakszervezetek megtörését ígérte. Hindenburg elnök nem kevés habozás után Hitlert egy koalíciós kormány kancellárjává nevezte ki 1933. január 30-án. A nácik ügyesen használták ki, hogy a kulcsfontosságú tárcákra jelentős befolyással voltak. Ezek segítségével sikerült nekik a politikai életet olyanná tenni, amilyennek ők szerették volna. A teljhatalom azonban még nem volt a kezükben. A Reichstag égése után bevezetett rendkívüli állapotot kihasználva a párt magánhadseregének, az SA-nak a segítségével hozzáláttak a politikai ellenfeleiknek a felszámolásához. Ennek ellenére sem kaptak abszolút többséget a német szavazóktól a márciusi választásokon. Más módon kellett a kizárólagos hatalmat megkaparintaniuk. A zűrzavaros helyzetre való hivatkozással elfogadtatják a "Felhatalmazási törvényt", melynek értelmében a parlament hatalma a végrehajtó hatalomra száll. A tartományi kormányok önállóságát is megszüntették, élükre nemzetiszocialista helytartók kerültek. A rendőrség átalakítása és a pártok betiltása után már csak a hadsereg nem állt a nácik közvetlen ellenőrzése alatt. Erre viszont feltétlenül szüksége volt Hitlernek, a hosszú távú céljai eléréséhez. Megnyerésük érdekében nem habozott a katonasággal rivalizáló párthadseregének vezéreit feláldozni 1934. június 29-30-án az ún. hosszú kések éjszakáján, amikor az egyre nagyobb hatalomra vágyó SA vezetőkkel az SS véresen leszámolt. Ezután minden készen állt arra, hogy az új állam kiépítése megkezdődhessen.

 

2.2 A totális állam kiépítése Németországban:

A totális hatalom elől az utolsó akadály akkor hárult el, amikor 1934-ben az agg Hindenburg elnök meghalt, s Hitler az államfői tisztséget is magához vonta. Ezzel ő lett az államfő, a kormányfő, a pártvezér és 1938-tól a hadsereg (Wehrmacht) főparancsnoka is. A három fegyvernem (a szárazföldi erők, a flotta, a légierő) összehangolása már nem a hadügyminisztérium, hanem a Führer feladata lett, ezzel a hadsereg elveszítette önállóságát. A köztisztviselők és a katonák már nem az alkotmányra, hanem őrá esküdtek fel. Az új államban a hatalom totális központosítása valósult meg. Az államapparátus összefonódott a párttal, a tisztségviselők politikai vagy faji okokból bármikor meneszthetőek voltak. A korábbi szövetségi állam szerkezetét is megváltoztatták. Az államokból tartományok (gauk) lettek, melyeknek élére feltétlen hű nácik kerültek. A teljes állampolgári fegyelmet az egymással is rivalizáló, egymást is ellenőrző rendőri és belbiztonsági szervek biztosították. Ők végezték az ellenőrzését a szellemi és a társadalmi élet nemzetiszocialista szabályozásának. Ennek keretében a cenzúra megvalósításával teljesen elfojtották a szólásszabadságot, a tudomány és a művészet terén sem térhetett el senki az uralkodóeszméktől. A valódi társadalmi ellentéteket és feszültségeket elfedték az antiszemita propagandával, minden bajért a zsidóságot és a bolsevizmust okolták. Az antiszemitizmust nem a nácik találták ki. Gyökerei a- porosz militarizmusba, a német romantikus mozgalomba - mely a népet helyezte a középpontba, s jelentős népi antiszemita irodalmat teremtett - nyúltak vissza. Hozzájárult a háborús vereség is: bűnbak kellett a kudarc magyarázatához (a háború előtti bevándorlás felhígította a németséget), és a bolsevizmustól való félelem (a vezetésben sok a zsidó: Trockij, spartakisták, Kun Béla) is. Ezekkel lehetett indokolni a zsidó üzletek elleni bojkottot, a nürnbergi faji törvényeket (1935) és a Kristályéjszaka borzalmas pusztításait (1938), melynek keretében hatalmas károkat okoztak a zsidó kereskedőknek és iparosoknak. Az ellenfelek kirekesztése után a német nép egységesítése került a középpontba. Tudatos politikával már kisgyermek kortól a nagynémet és a náci eszmékre nevelték az állampolgárokat. Az iskolai oktatás mellett különböző ifjúsági szervezetekben folyt a fizikai és szellemi nevelése a fiúknak (Hitlerjugend) és a lányoknak (Német Leányszövetség). A nőknél a hagyományos szerephez való visszatérést követelték. Elsősorban anyáknak kell lenniük, akik erős, jó német gyermekeket szülnek a birodalom számára.

2.3 Gazdasági intézkedések:

A gazdasági válság a végéhez közeledett, amikor a nácik átvették a hatalmat. Ez a fordulat és az állami beavatkozás erősítése, mely a fegyverkezési program végrehajtásával tervezte a gazdaságot fellendíteni, vezetett oda, hogy sokan a náci gazdaságpolitikát találták követendőnek a ciklikus válságok leküzdésére. Első lépésként az óriási méretű munkanélküliséget kellett csökkenteni. 1933 tavaszán munkahelyteremtő programot hirdettek Hitlerék. Hatalmas autópálya építések kezdődtek, s megkezdődött a hadi üzemek kiépítése és a hadi célú termelés beindítása. (1939-ig a polgári jellegű területeken 5,5 milliárd márkát fordítottak új munkahelyek teremtésére, a hadiiparban 61 milliárdot.) A pénzügyi fedezetet a zsidó vagyonok elkobzásából, és a belő eladósodásból fedezték. A munkanélküliség csökkenéséhez jelentős mértékben hozzájárult az általános hadkötelezettség és a Birodalmi Munkaszolgálat bevezetése. Németország nem szolgáltathatta ki magát a nemzetközi gazdasági élet bizonytalanságainak, ezért önellátásra próbált berendezkedni (autarkia). A fogyasztói cikkek hiányát az alacsony bérek ellensúlyozták, az így kiesett vásárlóerőt viszont az állami megrendelések pótolták. A nagytőke ebben a folyamatban nem járt rosszul, mert az állami ellenőrzés elfogadásáért cserébe szervezetlen és kezelhető munkásságot és biztos piacot kaptak. A munkásságot a hagyományos szakszervezetek helyet a korporációkhoz hasonló Munkafrontba (DAF) tömörítették, amelyben valódi munkaharcra nem volt lehetőség, s a szociális jellegű juttatások is csak kevesek számára voltak elérhetőek. A mezőgazdaságban a porosz utas kapitalizálódás teremtette feszültségeket fokozta a válság szinte a végletekig. A nácik legfontosabb törekvése az volt, hogy megállítsák a kisbirtokok elvesztését. Ezt a "birodalmi örökbirtok-törvénnyel" akarták megoldani, mely a hitbizományhoz hasonló helyzetet eredményezett a parasztság földjein. Hátránya volt, hogy ennek következtében a korszerűsítéshez szükséges tőke felvételét a rendszer meggátolta. A pénzügyi élet rendbetétele érdekében a német márkának az árfolyamát a kereskedelmi szerződésekben minden alkalommal külön állapították meg. Igyekeztek az exportot támogatni, ugyanakkor a deviza- és aranykivitelt korlátozták. A behozatal összes mennyiségét központilag előírták. Az importált mezőgazdasági cikkekért iparcikkekkel fizettek (ha fizettek). Ez a klíring-elszámolás néha a valós ár alatti eladást, és feletti vásárlást eredményezett, de a hiányzó nyersanyagok beszerzése mindennél fontosabb volt. Amit ilyen módon sem sikerült beszerezni, azért arannyal és devizával kellett fizetni, melynek következtében az évtized végére a készletek szinte kimerültek. Más módszert kellett talá

 

2.4 Külpolitika:

A náci külpolitika a korábbi német kormányok revíziós politikájának folytatásából, a maguk kitűzte élettér-növelésből és a kontinentális hegemónia megszerzéséből állt össze. A fő ellenségnek a Szovjetuniót tekintette, s arra törekedett, hogy vele szemben szövetségest találjon Angliában. Franciaországot megpróbálta elszigetelni korábbi szövetségeseitől, ezért kötött Hitler megnemtámadási egyezményt Lengyelországgal 1934-ben. A francia - orosz közeledés hatására azonban a nyílt expanzió útjára lépett Németország. Először a békeszerződésben demilitarizált Rajna-vidéket szállta meg, s mivel az akció nem keltett túl nagy visszhangot a korábbi győztesek körében, ezen felbátorodva a teljes revízió megvalósításába fogtak. Ehhez könnyen találtak partnereket a hasonló célokat elérni akaró Olaszországban és Japánban (Antikomintern Paktum 1936). 1937-ben Hitler felfedi háborús szándékait a keleti élettér megszerzése érdekében. Hogy a hadsereget maga mögött tudja, személycseréket hajt végre a Wehrmacht élén. A nagyhatalmak csendes szemlélődése mellett Németország 1938-ban megszállja Ausztriát (Anschluss), majd a müncheni konferencián Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország jóváhagyásával feldarabolja Csehszlovákiát, melynek a maradványait 1939-ben kebelezi be. 1939. augusztus 23-án megnemtámadási szerződést köt Németország és a Szovjetunió, melynek titkos záradékában elkülönítették kelet-európai érdekszféráikat. Ezek után már egyik félnek sem volt megkötve a keze, hogy egyéb területeken érdekeinek érvényesítésébe fogjon. Németország 1939. szeptember elsején megtámadta Lengyelországot, és ezzel kezdetét vette a második világháború.

 

Az SS (Schutzstaffel: "Védőosztag") 1929-ben párthadseregként jött létre, akkor még csak 280 emberrel, Heinrich Himmler vezetésével. Kezdetben pretoriánus gárdaként, testőrségként működött, feladata volt a náci pártvezérek védelme. A nácik hatalomra jutása után létszáma egyre növekedett, 1933-ban 52 000, 1939-ben már 250 000 katonája volt. A "kitenyésztett elit", a fekete egyenruhás halálfejesek jelszava - "Becsületem a hűség" -, azt jelentette, hogy nincs olyan vezéri parancs, amelynek teljesítését akár fontolóra vettek volna, bármit vakon végrehajtottak. Az SS-en belül külön bevetési csoportok működtek (Einsatzgruppe), ők vettek részt a legaktívabban a zsidókérdés "megoldásában", 1-2 millió ember kivégzéséért felelősek.

A háború alatt Himmler azt a sze­re­pet szán­ta az SS egy ré­szé­nek, hogy őr­sé­get ad­ja­nak a kon­cent­ráci­ós tá­bo­rok­ban, míg a töb­bi­ek­nek, a rend­őr­ség­gel együtt – amely szin­tén az ő el­len­őr­zé­se alatt állt –őrköd­niük kel­lett Né­met­or­szág biz­ton­sá­gán. Az SS a koncentrációs lá­gerek munkaerőiből nagy haszonra tett szert, mint egy új rabszolga-kereskedő szervezet. Az SS tehát nemcsak mint elnyomó szerv működött, hanem az idők folyamán az egyik leggazdagabb üzleti konszernné alakult, jelentős üzemekkel. (Az SS szerezte meg 1944-ben Magyarországon a Weiss Manfréd-műveket.)


 
Hit­ler 1939-ben en­ge­dé­lyez­te az SS egy részének fron­ton va­ló be­ve­té­sét, hogy ta­pasz­ta­la­tot sze­rez­ze­nek és di­cső­sé­get aras­sa­nak, így jött létre a Waffen SS (fegyveres SS). A Waffen SS elitalakulatnak számított, részt vett az aktív hadműveletekben, és jelentősen kivette részét a háborús bűncselekményekben. Feladata az SS-hez és a Gestapóhoz hasonlóan elsősorban a náci „új rend” Európára való rákényszerítése volt. Létszáma egy­re nö­ve­ke­dett, és a há­bo­rú vé­gén már félmillió ember szolgált ennél az alakulatnál. Az ele­in­te drá­kói szi­go­rúságú fel­vé­te­li kö­ve­tel­mé­nye­ken fo­ko­za­to­san eny­hí­tet­tek és kül­föl­di ön­kén­te­se­ket is to­bo­roz­tak.

 

3.1 A német totális diktatúra „intézményei”:

A Reinhard Heydrich vezette SD (Sicherheitsdienst: „Biztonsági Szolgálat”) az SS része volt, valójában hírszerző szolgálatként tevékenykedett. Feladata volt a katonai megszállás előkészítése, az esetleges ellenállás letörése.

A Gestapó (Geheime Staatspolizei) volt a „Titkos Államrendőrség”. Amikor a német hadsereg valamilyen területet elfoglalt, azonnal meg­jelentek részben a Biztonsági Szolgálat, részben a Gestapó emberei, akik a megszállt területeken élet és halál urai voltak. A polgári lakosság száz­ezreinek meggyilkolása, sok százezer ember megkínzása, túszok szedése tette őket hírhedtté. 1944 tavaszán szervezetileg a Gestapó közel 100 önálló hivatalból állt, s emellett több mint ezer más hivatalban volt kirendeltsége. Beosztottjainak létszámát a háború végén közel ötvenezerre tették.

A Canaris tengernagy által irányított Abwehr a hadsereghez tartozó Katonai Hírszerzés volt, tevékenységében az SD–vel konkurált, külpolitikai ügyekben igye­kezett saját hatalmi súlyát növelni.. (Canaris később belekeveredett a Hitler elleni merényletbe és kivégezték.)

A meghódított területek ellenőrzésére 1939 szeptemberében alkották meg a Himmler irányítása alatt álló intézmények összefogására a Birodalmi Biztonsági Hivatalt (RSHA). Az SD (VI. osztály), a Gestapó (IV. osztály) formailag ezen intézmény része lett. Ténylegesen a RSHA többé-kevésbé bürokratikus szerv maradt, hírét gyakorlatilag a nagyközönség nem ismerte.

A német hadsereg, a Wehrmacht az általános hadkötelezettségnek megfelelően sorozott állományból állt. A háború végén más minden 16 és 60 év közötti férfit behívtak katonának. A német hadsereg, főleg hivatásos állománya ugyancsak kivette részét a háborús bűncselekményekből, felelőssége leginkább a harctéren és a hátországban elkövetett gyilkosságokban érhető tetten (politikai biztosok meggyilkolása, hadifoglyokkal való bánásmód, túszok szedése, partizánok elleni küzdelem).

Nem kétséges ugyanakkor az sem, hogy a német megszállási rendszer nem működött volna olyan olajozottan, ha nem támaszkodott volna mindenütt a helyi erőszakszervezetek és közigazgatás embereire. Minden elfoglalt vagy megszállt országban szép számmal akadtak kollaboránsok, akik lelkesen együttműködtek az elnyomó náci gépezettel.

 

4. A tekintélyuralmi rendszerek jellemzői a XX. század első felében:

A tekintélyuralmi rendszerek meglehetősen sokszínűek. Van azonban néhány közös jellemzőjük. Ott tudtak kialakulni, ahol a társadalmi bajokra a hagyományos polgári állam nem tudott megnyugtató megoldást találni. Ennek - az általános válságfolyamaton kívül - minden országban megvoltak a sajátos okai. A magántulajdonon alapuló kollektivista (Olaszország) és individualista (Bulgária, Spanyolország, Albánia, Lengyelország) rendszerek eltérő ideológiával, de hasonló technikával működtették hatalmukat. A hatalom megszerzésének alapfeltétele volt az addig uralkodó rendszerekből, pártokból való kiábrándulás. Ebben nagy szerepe volt a háborúnak és a nemzeti önérzetet sértő békéknek. A háborús nélkülözések fokozták az emberek elkeseredettséget, s mivel a kilábalás hosszú éveket vett igénybe, ezalatt a demagóg erők könnyen tehettek szert ismertségre. Ezek az erők a nagy sikereiket majd csak a gazdasági válság után érik el. Több országban fontos szerepet kapott az államalkotó nemzet és a kisebbségek szembenállása, ahol a belső ellenséggel való állandó fenyegetés az erős állam kiépítését könnyen elfogadhatóvá tette a tömegek számára. A diktatúrák kiépítésének egyik előfeltétele volt a modern tömegdemokrácia megjelenése. A tömegek aktív részvétele a politikában - az egyre szélesedő választójog birtokában - új módszerek és programok bevezetését követelte meg. Olyan elképzelésekkel kellett kiállni a pártoknak, melyek minél szélesebb tömegek számára jelentettek vonzerőt. Így gyakran hangzottak el olyan egymásnak ellentmondó ígéretek, melyekben minden réteg megtalálhatta azt, ami számára fontos volt. A parlamentek a korábbi időszakhoz képest jelentős változáson mentek keresztül. A hagyományos politikai erők mellett sok kis párt került be, s mivel így a tiszta parlamenti többség kialakulására csak ritkán került sor, ezeknek a kis csoportoknak a politikai szerepe felértékelődött. Irányváltásaik kiszámíthatatlanná tették a parlamentáris rendszert, s a végrehajtó hatalomban is gyakori módosulást idéztek elő. Sokan egy "erős ember" megjelenésében látták a megoldást. A propaganda megnövekedett szerepe is szükségessé tette, hogy markáns vezetők jelenjenek meg a pártok, mozgalmak élén. Az ő személyiségük gyakran a tömegek fölé nőtt, alkalmanként mitikus figuraként tisztelték őket. Életmódjuk, öltözködésük, hanghordozásuk követendő példává vált, pl. Mussolini kopaszsága, Hitler bajusza és hajviselete, Piłsudski bajsza, Lenin szakálla és sapkája, Sztálin hajviselete és bajsza. A kollektivista rendszerek - szovjet, német, olasz - mindig a tömegekre hivatkoztak, az ő érdekükben léptek fel, belőlük toborozták tagjaikat, pártkatonáikat. Az individualista rendszerekben - közép- és dél-európai - ez kevésbé volt megfigyelhető. Ahol a monarchista hagyományokból nőtt ki valamilyen katonai, esetleg polgári vezetésű hatalom, ott a tömegek rokonszenvére a hatalom megszerzése és megtartása érdekében kevésbé volt szükség. Ott a már megszokott központi hatalom kezében lévő erőszakszervek kemény fellépései "helyettesítették" a tömegek támogatását. A kiépült diktatúrákat az erős központi vezérlés jellemezte. Az ellenzéket felszámolták, a sajtószabadságot korlátozták, az állam mindenre kiterjedő ellenőrzési szerepével semmibe vették az egyéni jogokat. Voltak rendszerek, ahol fenntartottak valamiféle demokratikus látszatot: választásokat rendeztek (de ott csak az uralmon lévő párt jelöltjei indulhattak), ellenőrzött látszatellenzéket tartottak fent, de ezek nem enyhítették a rendszer alapvetően diktatórikus berendezkedését. 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 65
Tegnapi: 314
Heti: 1 122
Havi: 5 174
Össz.: 1 385 213

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: A nácizmus hatalomra jutása és jellemzői Németországban (Hosszú)
Törivázlat - © 2008 - 2017 - torivazlat.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: horthy rendszer - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »