Törivázlat

- A közép- és emelt szintű érettségi vizsga leírása, követelményei és témakörei. - Írásbeli feladatlapok és megoldások. - Órai vázlatok.

Magyarország az Osztrák – Magyar Monarchia időszakában

 

 

1. 1 Az önkényuralom kora:

1849 őszén Ausztria vezetői úrrá lettek a forradalmakon. De nyitva maradt a kérdés: hogyan tovább? Az alkotmány általános igény a birodalomban, a nemzeti mozgalmak is csak fegyverrel tarthatóak féken. Hogyan nézzen ezzel szembe a sok nemzetiségből összegyúrt Ausztria, melynek német lakosai egy leendő egységes német birodalomban szeretnének élni, a többi nemzet viszont jórészt különválna a birodalomtól? Az 1848-as forradalmak még függetlenebbé kívánták tenni az egyes területeket, kormányzatukban pedig a rendi berendezkedés helyett a polgári alkotmányosságra törekedtek. Az olmützi "oktrojált" alkotmány (1849. március 4.) jelentősen csökkentette a tartományok jogait, és lépést tett egy egységesen, egy központból igazgatott birodalom irányába (föderalizmus helyett centralizmus). Fele részben átmentette viszont a forradalmak egyik követelését: az alkotmányt. Ugyanis a birodalom élén egy alkotmányosan választott közös törvényhozó testület állt volna (mely közösen hozta volna a törvényeket az uralkodóval). Ez azonban csak terv maradt, miután a tartományok (mindenekelőtt Magyarország) ilyen alkotmányból nem kértek. A birodalomban tehát fennmaradt a centralizmus, de a félig alkotmányos kormányzás helyébe az abszolutizmus lépett. Ez a neoabszolutizmus ("új abszolutizmus") a régi kormányzati rendszert akkor elevenítette fel, amikor az már végképp idejét múlta. Ferenc József császár 1851. december 31-i ún. szilveszteri pátense (rendelete) kimondta, hogy a birodalmat az uralkodó irányítja, aki csak Isten előtt felelős (vagyis a társadalom előtt nem). Az államnyelv az egész birodalomban egységesen a német lett: azt remélték, hogy fokozatosan elnémetesíthető lesz a lakosság többsége. Így az elnyomás tekintetében nem volt különbség magyarok és nemzetiségiek között. (Külön rendelkezésekkel és titkosrendőri figyelemmel fordultak a zsidók ellen, akiket Bach az 1848-as forradalmak fő szervezőjének tartott.) Ez az abszolutizmus nem volt felvilágosult. Visszatért a szigorú cenzúra. Az egyházpolitikában a Mária Terézia előtti állapotokhoz kanyarodtak vissza, a katolikus egyház újra szinte kizárólagos lett az államban, és előretört az oktatásban. A birodalom egységesedését, megerősödését, a lakosok megbékítését ezen kívül a polgárosodást, a kapitalizmust szolgáló reformokkal próbálták elérni. Ausztria vezetői úgy gondolták, ez az egységes, német többségű és korszerűsített birodalom elég erős lesz ahhoz, hogy a német egységtörekvések élére álljon, és magával vigye a leendő német birodalomba azokat az állampolgárait is, akik még nem német anyanyelvűek.

Magyarország igazgatása 1850 nyaráig a teljhatalommal felruházott Haynau és katonái kezében volt. Ekkor Haynaut menesztették, de továbbra is a központi birodalmi kormány irányítása alatt maradt az ország. Ezt a korszakot a kormány meghatározó személyiségéről, Alexander Bach belügyminiszterről "Bach-korszaknak" (1850-59) szoktuk nevezni. Először fordult elő a Habsburgok magyarországi működése során, hogy a magyar rendi ellenállás alapintézményeit, a megyei önkormányzatot sikerült ténylegesen felszámolni. (Ezt korábban I. Lipót és II. József is megpróbálta.) Erdélyt, Horvátországot (és más déli részeket) újra leválasztották, a maradék Magyarországot pedig öt közigazgatási kerületre osztották fel, melyeket azonban központilag irányítottak, a megyeihez hasonló önkormányzatuk nem volt. A közigazgatást nagyobb részt a nyugati tartományokból érkező hivatalnokok végezték. A megyei rendfenntartó erők helyébe a nagy létszámú állami csendőrség (zsandárok, városokban rendőrség) lépett. A zsandárokat anyagilag is érdekeltté tették abban, hogy minél több embert tartóztassanak le, akár ártatlanul is. Kiterjedt titkosrendőri és besúgó hálózat működött. A határokat lezárták az utazók előtt. Sok egyesületet betiltottak, korlátozták az Akadémia működését, büntették a nemzeti szimbólumok használatát, sokszor még a "Kossuth-szakáll" viselését is. A neoabszolutizmus korszaka ugyanakkor nem törölte el a forradalom számos társadalmi vívmányát. Megmaradt a törvény előtti egyenlőség, vagy a közteherviselés elve, és természetesen az ősiség sem tért vissza. De a legfontosabb: 1853-ban uralkodói pátens rendezte véglegesen a jobbágyfelszabadítás kérdését. Az 1848-as áprilisi törvényeknek megfelelően a nemességállami kárpótlást kapott. (Igaz, a föld értékének csak 30%-át, ennek a felét is kétes értékű értékpapírban.) Megszűnt a vám az "örökös tartományok" és a magyar korona országai között. Ez ösztönzőleg hatott a magyar mezőgazdaságra, mely piacokat talált a nyugati tartományokban és külföldön is. Az európai gazdasági fellendülés Magyarországon is éreztette hatását. A vasutak hossza például - külföldi tőkével - megtízszereződött az ötvenes években. (Igaz, nem a hazai gazdaság, hanem az osztrák gyáripar és a birodalomszervezés érdekei szerint jelölték ki a vonalakat, és az itteni befektetések aránytalanul kisebbek voltak, mint a nyugati tartományokban.) Folytatódott a Tisza-szabályozás is. Fellendült az élelmiszer- és malomipar, valamint a bányászat és gépgyártás is. Kedvezőtlen volt ugyanakkor, hogy Magyarországon nehéz volt hitelhez jutni. Az is fékezte a fellendülést, hogy a kormányzat a felduzzasztott rendfenntartó és hivatalnoksereg költségeit az állampolgárokra hárította: a Magyarországról befolyó adók összege az 1848 előttiekhez képest több mint tízszeresére emelkedett, ez megcsapolta a befektethető hazai tartalékokat. A kormányzat polgárosodást szolgáló reformokat is hozott. Ilyen volt az igazságszolgáltatás és a közigazgatás elválasztása az alsó szinteken is, a törvény előtti egyenlőségre építő polgári törvénykönyv bevezetése. Egységes szisztéma szerint épült ki az állami posta, az első távíró vonalak, egységes mértékrendszert vezettek be, elkészült az első pontos telekkönyvi felmérés. Az iskolareform is sok hasznos elemet tartalmazott. Ingyenes és elvben kötelező lett az anyanyelvű elemi oktatás 6-tól 12 éves korig, bevezették a nyolcosztályos gimnáziumot, végén az egyetemi felvétel feltételeként az érettségit, valamint a szaktanári rendszert a középiskolákban. De a középiskolák közül sok német tannyelvű lett, és a többiben is nagyon megemelkedett a német nyelvórák, a német nyelven tanítandó tantárgyak száma. A Bécsben nyomott tankönyvek inkább alattvalói hűségre, hitbuzgalomra neveltek, nem pedig gondolkodásra és az új tudományos nézetek iránti nyitottságra.

A magyar társadalom nagy része ellenségesen állt szemben Bach rendszerével. Helyenként előfordultak merényletkísérletek és fegyveres lázadások is, de ezeket keményen leverték és megtorolták. Megélénkült az Alföldön a betyárok tevékenysége (például Rózsa Sándoré), melynek némi politikai színezete is lett: fő célpontjaik a zsandárok és hivatalnokok lettek. Az új rendszerrel inkább a tehetségtelenebb karrieristák működtek együtt. A polgárság és az egykori köznemesi réteg értékesebb része (de messze nem az egésze) - már ha anyagilag megengedhette magának - a passzív ellenállást (passzív rezisztencia) választotta. Ez azt jelentette, hogy minden együttműködést megtagadott: hivatalt nem vállalt, lehetőleg adót nem fizetett, kerülte az érintkezést is. A jellemes távolságtartáshoz a mintát Deák Ferenc adta. Deák a forradalom elveivel igen, a szabadságharc vállalásával azonban már nem értett egyet, így - bár a Batthyány-kormányban az igazságügyi tárcát vezette - 1849 elején visszavonult zalai birtokára. Deák lett irányadó politikus a hazai közvélemény számára. A többség úgy gondolta, hogy ha nem is az 1849-i függetlenségi nyilatkozathoz, de az 1848 -as áprilisi törvényekhez mindenképpen vissza kell térni. Az új rendszerrel szemben álltak azok a konzervatív arisztokraták is, akik elítélték az 1848-as változásokat és beadványokban sürgették az 1847-es rendi állapotok és önkormányzat visszaállítását. Mikor 1857-ben Ferenc József császár Magyarországra látogatott, felháborodottan utasította el még az ő szerény javaslataikat is. (E látogatás alkalmából íródott Arany János A walesi bárdok című verse.) A magyar közvéleménynek meg kellett elégednie két részleges amnesztiával (1854, 1857).

Az 1849-ben külföldre menekült magyar politikai és katonai vezetők (emigránsok) szétszóródtak Európában és Amerikában. (Sokan török oldalon harcoltak a krími háborúban az oroszok ellen, mások Garibaldi vagy Lincoln oldalán.) Mikor az 1859-es itáliai háború lehetősége felmerült, Kossuth Lajos tárgyalásokat folytatott III. Napóleonnal arról, hogy a francia katonai segítség terjedjen ki egy magyar szabadságharc támogatására is. Kossuth angliai nagyvárosokban rendezett nagygyűléseken sikeresen agitált amellett, hogy a közelgő, Magyarországra is kiterjedő háborúban Nagy-Britanniának semlegesnek kell maradnia.

 

1.2 A kiegyezés előzményei:

Az uralkodó 1860 októberében ünnepélyes rendeletben (ún. Októberi Diploma) visszaállította a tartományok autonómiáját, a régi kormányszékeket (pl. helytartótanács, magyar kancellária stb.) a vármegyei önkormányzatokat. Ezzel az abszolutizmus talajáról a egy régi alkotmányosság felé, a centralizmustól a föderalizmus felé mozdult el. A konzervatív arisztokraták elégedettek voltak, mert korábban is azt hirdették, hogy vissza kell térni az 1847-es állapotokhoz. Deák és a magyar politizáló közvélemény nagy részét viszont az Októberi Diploma nem elégítette ki, mert ők 1848-hoz, az áprilisi törvényekhez kívántak visszatérni. Ráadásul 1861 februárjában egy újabb rendelet "pontosította" az előzőt (ún. Februári Pátens). Ez kimondta, hogy egy összbirodalmi, alkotmányosan megválasztott Birodalmi Tanács lesz az új legfőbb törvényhozó szerv, vagyis ismét kezdett visszalépni a centralizáció felé. A magyar közvélemény tudta, hogy hiába lenne ez a gyűlés demokratikusan megválasztott, a magyarországi képviselők kisebbségben lennének benne, így a sajátos hazai érdekeket nem tudnák ott érvényesíteni. (Ráadásul a közös kormány nem a Birodalmi Tanácsnak, hanem az uralkodónak lenne felelős.) Mikor tehát 1861-ben újra összeülhetett a magyar országgyűlés Pesten, akkor a nagy többség egyetértett abban, hogy az új javaslatokat nem fogadják el, "nem engednek a 48-ból". (Az országgyűlés képviselőit már eleve az 1848-as törvények alapján, népképviseleti alapon választották, vagyis a forradalom egy fontos vívmánya lépett ismét érvénybe.) Ám eltértek a vélemények arról, hogy milyen formában fejezze ki véleményét a Ház. A képviselők egyik csoportja, a Deák Ferenc vezette ún. Felirati Párt egy országgyűlési feliratot kívánt küldeni az uralkodónak, és ebben fejteni ki nézetét. A Teleki László vezette ún. Határozati Párt viszont úgy vélekedett, hogy Ferenc József (nem lévén megkoronázva) nem magyar király, így a szokásos feliratot nincs kinek elküldeni. Ezért országgyűlési határozatot kell hozni az álláspontjukról. A szavazáson végül a Feliratiak győztek, az uralkodó azonban az ő feliratukat is felségsértőnek tekintette és feloszlatta az országgyűlést. Visszatért az abszolutizmus eszközeihez. (Teleki László a szavazás előtti napon öngyilkos lett.) Egy átmeneti abszolutisztikus időszak (ún. provizórium, 1861-1865) következett, melyben Bécs is, a magyarok is arra vártak, hogy a másik fogadja el az ő alkotmányos elgondolását. Az idő lassan kifárasztotta mindkét felet, és a megegyezés, a kompromisszum felé közelítette őket. A magyarok számára a passzív rezisztencia egyre tarthatatlanabb lett, mert a jobbágyfelszabadulás után szegényedésnek induló volt nemesség elsősorban hivatal vállalásával tarthatta volna fenn magát, többnyire jogi képzettsége is ezt tette volna lehetővé. Ráadásul egyre kevésbé látták lehetségesnek, hogy az udvar tényleg vissza fog térni az 1848-as alapokhoz, a nagyhatalmak támogatásában az 1859-es események után egyre kevésbé reménykedtek. Látták, hogy a nemzetiségiek autonómia törekvései is erősödnek. Úgy gondolták, a magyar uralom csak Bécs támogatásával tartható fenn a Kárpát-medencében. A másik oldalon Bécs láthatta, hogy a magyarokkal semmilyen eszközzel nem lehet elfogadtatni a teljes centralizációt. Poroszországban közben kormányra került Bismarck (1862). Nyilvánvaló volt, hogy Ausztria és Poroszország hamarosan meg fog küzdeni a német egységvezető szerepéért. E küzdelem során Ausztria nem engedheti meg, hogy a hátában egy ellenséges Magyarország várjon a felkelésre. Az abszolutizmus emellett nagyon költséges is volt. Az udvar, a birodalmi kormány tudta nélkül, 1864 végén titkos háttértárgyalásokat kezdett Deákkal egy lehetséges kompromisszumról. Deák 1865 áprilisában tette közzé elképzelését (ún. Húsvéti cikk). A cikkben kifejtette: "készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni". Később pontosította, hogy a birodalom védelmét közös miniszterekre bízná. Erre már az uralkodó menesztette centralista miniszterelnökét, és újra összehívta a magyar országgyűlést (1865).

A kiegyezési tárgyalásokat 1866-ban megakasztotta a közben kitört porosz-osztrák háború. A magyar emigráció ez alkalommal Bismarck - kal tárgyalt arról, hogy segítséget kapjon egy új magyar szabadságharchoz. A magyar légió a porosz haderő részeként kelt új életre. Ám újabb gyors fegyverszünet következett, és ez még egyértelműbbé tette, hogy a Habsburg birodalom teljes felbomlasztása még ellenségei számára sem kívánatos próbálkozás. A háborús vereség Bécset, a gyors fegyverszünet a magyar felet győzte meg arról, hogy nincs más út, mint a tervezett kompromisszum. Ráadásul Deák a vereség ellenére sem követelt többet, mint addig. Így a császár tizenkilenc évi szünet után (1867. február) újra felelős magyar kormányt nevezett ki. Élére gróf Andrássy Gyula került. 1867 márciusa és májusa között a magyar országgyűlés jelentős többséggel sorra elfogadta a kiegyezésről szóló törvényeket. Június 8-án a budai Mátyás templomban ünnepélyesen Ferenc József fejére helyezték a Szent Koronát. A kiegyezési törvényeket már, mint magyar király szentesítette (1867. július). A kiegyezést a birodalom többi tartományát képviselő Birodalmi Tanács novemberben fogadta el.

 

2. 1 A kiegyezés tartalma:

A kiegyezéssel az Osztrák Császárság helyén megszületett egy új állam, az Osztrák-Magyar Monarchia. Berendezkedése dualisztikus, vagyis két részből álló, kettős állam (a latin duális szóból, mely kettőst jelent). Az egyik rész a magyar korona országai: az újra egyesült Erdély és Magyarország, illetve Horvátország. A másik rész a birodalom többi tartománya. Mindkettő birodalomrészben volt egy-egy kétkamarás törvényhozó testület (Magyarországon az országgyűlés, a többi tartomány pedig a Birodalmi Tanácsban képviseltette magát). A magyar országgyűlésnek volt felelős a magyar kormány, a Birodalmi Tanácsnak a többi tartomány közös kormánya. Mindkettő birodalomrész élén ugyanazon uralkodó állt, Magyarország élén, mint magyar király, a többi tartomány élén, mint osztrák császár. Az uralkodó nem felelős a törvényhozásnak, a hadsereg főparancsnoka, és egyedül teljes körűen rendelkezhet a hadsereg fölött (csak a hadkiegészítés maradt a törvényhozás hatásköre). Ez volt az a pont, melyből Ferenc József nem engedett. Az uralkodó hívta össze és oszlatta fel az országgyűlést (illetve Birodalmi Tanácsot), nevezte ki a kormányokat. Ezen kívül megillette az ún. előszentesítés joga, vagyis a kormány minden törvényjavaslatát előbb be kellett mutatnia az uralkodónak jóváhagyásra, és csak ezután kerülhetett tárgyalásra az országgyűlésben. Az előszentesítés jogáról a közvélemény nem tudott, erről törvény nem született, csak egy titkos minisztertanácsi határozat, amit be is tartottak. Az viszont köztudott volt, hogy a megszavazott a törvényt az uralkodó visszaküldhette, szentesítését akárhányszor megtagadhatta. A két fél reáluniót hozott létre, vagyis nem csak az uralkodó személye kapcsolta össze a részeket (akkor perszonálunió lenne), hanem pár közös intézmény is. Ilyen volt a közös, "császári és királyi" (német kezdőbetűkből: K. u. K.) hadsereg, melynek kiképzési és vezényleti nyelve a német volt. (Mindkét birodalomrész rendelkezett ugyanakkor egy-egy kisebb létszámú saját hadsereggel is. Ezt Magyarországon honvédségnek hívták, magyar vezényleti nyelvvel, szimbólumokkal.) Volt három közös miniszter is: a hadügyminiszter, a külügyminiszter és egy pénzügyminiszter. (Utóbbi csak a közös hadügy és külügy finanszírozásával, költségvetésével foglalkozott.) A három közös miniszter közül egy mindig magyar volt. A közös miniszterek ellenőrzésére, felelősségre vonására mindkét törvényhozás létrehozott képviselőiből egy-egy 60 fős testületet, az ún. delegációkat, vagy közös ügyi bizottságokat. Ha a két delegáció ellentétes véleményre helyezkedett, akkor együttes ülést tartottak, ahol azonban már nem lehetett vitatkozni, hanem szavazni kellett. (A magyar fél ugyanis elvetette még a látszatát is egy közös centralista parlament létezésének.) A birodalom legfontosabb közös ügyeiben a közös minisztertanács döntött, melynek a közös miniszterek, valamint a két kormányfő volt a tagja. (Ha az uralkodó is jelen volt, akkor koronatanácsnak nevezték, ha nem volt jelen, akkor a közös külügyminiszter elnökölt, aki kimondatlanul afféle közös miniszterelnöknek is számított.) A kiegyezés következménye volt, hogy belső alkotmányt kaptak a Birodalmi Tanács országai, melyek pedig nem rendelkeztek olyan rendi-alkotmányos hagyományokkal, mint Magyarország. (Ezt az átalakulást Deák már a Húsvéti cikkben a kiegyezés feltételeként szorgalmazta.) Itt azonban az uralkodói jogkör valamivel még a magyarországinál is szélesebb maradt: bizonyos esetekben lehetősége volt rendeletileg is kormányozni. A politikai intézményeken kívül közös lett a pénzkibocsátó jegybank és a pénz is. Az egész birodalom továbbra is egy vámterület maradt. Megállapodtak továbbá, hogy Magyarország átvállalja a birodalmi adósságok és a közös költségek 30%-át. (Ezt a részarányt nevezték kvótának. A kvótáról és a vámszövetségről tízévente újra kellett megállapodni.)

 

2.2 A kiegyezés megítélése:

A kiegyezés megkötésével nem értett egyet mindenki. Ellenezték a magyarországi nemzetiségiek, de a "Birodalmi Tanácsban képviselt" nemzetiségi politikusok jelentős része is. Az emigráns Kossuth Lajos több cikkben írta meg kritikáját a kiegyezésről. Ezek közül a leghíresebb a Deák Ferenchez címzett nyílt levél, melyben a trójai Kasszandrához, a bukást megjósló lányhoz hasonlítja magát (Kasszandra-levél 1867). Kossuth-tal a magyar képviselők jelentős kisebbsége egyetértett. Kossuth úgy vélte, hogy a 19. század a nemzetállamok kialakulásának kedvez, és előbb vagy utóbb nemzetállamokra fog bomlani a Habsburg Birodalom is. Magyarországnak tehát még akkor is oktalan lenne közreműködnie a birodalom fenntartásában, ha a kiegyezéssel valóságos alkotmányos jogait kapná vissza, hiszen az elkövetkező cseh, horvát, lengyel, délszláv stb. szabadságharcok idején az elnyomó Ausztria oldalán áll majd a nemzetekkel szemben, és maga is áldozatul fog esni ezeknek a harcoknak, Ausztriával együtt. Ráadásul Kossuth szerint ez a berendezkedés nem is alkotmányos. A uralkodói jogkör túlságosan nagy (az előszentesítésről pedig még nem is tudott) és a delegációkon belül a másik birodalom fél meg fogja vásárolni azt a pár magyar szavazatot, mellyel biztosítja többségét. Így Magyarország nem rendelkezhet magával háború és béke ügyében, és olyan háborúkban kell majd véreznie, melyek érdekei ellen valók. A kiegyezést ezért megbocsáthatatlan jogfeladásnak tekintette, ahonnan - mivel önként történt - később már nem lesz visszaút az 1848-as törvények újbóli bécsi elfogadtatásához. Kossuth a dualista állam helyett egy Dunai Konföderációt képzelt el. (Erről szóló tervezete egy itáliai lapban jelent meg 1862-ben.) Eszerint Magyarország, Szerbia, Románia és Csehország (illetve esetleg Erdély) egy szövetségi államot hoznának létre, részben svájci, részben amerikai mintára. Minden ország megtarthatná uralkodóját, belső alkotmányát. Bár lennének közös ügyek is, csakhogy alkotmányosan és az egyenlőség alapján intézve. (Közös, általános választójoggal választott törvényhozás, a törvényhozás által választott végrehajtó hatalom. A központi szervek időszakonként más és más fővárosokban működnének, a közös állam- és kormányfő mindig az adott ország vezetője lenne.) Minden község és megye maga határozna hivatalos nyelvéről (de biztosítaná a kisebbségek nyelvhasználatát is), a nemzetiségek ezen kívül szabadon hozhatnának létre egyesületeket, választhatnának saját nemzetiségi vezetőket. Kossuth úgy gondolta, hogy ez a hatalom megvédené a kis népeket az egységesülő német birodalom és Oroszország terjeszkedésével szemben. Hasonló kiegyensúlyozó szerepe lehetne, mint korábban a Habsburg Birodalomnak. Ezért szerinte létrejöttét a nyugati hatalmaknak is támogatniuk kéne. Magyarországnak tehát 1867-ben nincs más dolga, mint várni azokra a nemzetközi bonyodalmakra, melyekhez kapcsolódva az új rendezés megszülethet. Deák ezzel szemben úgy vélte, hogy felelőtlenség lenne olyan nemzetközi bonyodalmakra várni, melyek esetleg el sem jönnek, de ha mégis, véráldozatot követelnek és kiszámíthatatlan lesz a végkimenetelük. A Habsburg birodalom felosztásához ugyanis egyetlen nagyhatalom sem járulna hozzá. A Dunai Konföderáció egyik térségbeli nemzet tetszését sem nyerte el (beleértve a magyarokat), egy független Magyarország pedig szétszakadna a nemzetiségiek és környező nagyhatalmak gyűrűjében. Egyetlen út maradt: valamiféle együttélés a régi birodalmon belül, annak védelmét élvezve. (E védelem szempontjából meg éppenséggel szükséges a közös hadsereg.) Adott viszonyok között ennél több nem érhető el, márpedig ez is sokkal több, mint a nemzet erőit fokozatosan felőrlő, lehetőségeit korlátozó abszolutizmus. A vita a kiegyezésről azóta is tart.

 

3. A magyar polgári államszervezet kiépülése:

A kiegyezést (1867) követően Magyarország és Erdély, illetve a Határőrvidék újra egyesült. Horvátországgal 1868-ban külön kiegyezést kötöttek. Az újra egyesülő Magyarországon folyamatosan kiépült a polgári államszervezet, részben az 1848-as törvények újbóli életbeléptetésével, részben azok kiegészítésével. A hatalmi ágakat elválasztották. A bíróságok már a Bach-korszakban függetlenek lettek, de az osztrák szervezethez illeszkedtek. Most kiépült a nagyrészt független magyar bírói szervezet (a bírákat a kormány nevezi ki, de nem mozdíthatja el őket), élén a legfelső fellebbviteli bírósággal, a Kúriával. Sajtóügyekben az angolszász esküdtszék rendszerét vették át. A bíróságok csak olyan törvények alapján ítélkezhettek, melyeket az adott cselekmény előtt hoztak. (Kihágási ügyekben és a cselédek büntető pereiben ugyanakkor nem a független bíróságok, hanem a közigazgatás szervei ítélkezhettek.) Elkészült a polgári perrendtartás, és a modern büntető törvénykönyv (1878), amelyet megalkotójáról, Csemegi Károlyról Csemegi -kódexnek neveznek. (Egyes rendelkezései egészen 1961-ig érvényben maradtak.) A büntetések közül végképp eltűnt a testi fenyítés és a vérdíj. Szakbíróságok is alakultak (pl. közigazgatási, kereskedelmi). Kiépült a közjegyzői szervezet, amely a középkori eredetű egyházi hiteles helyek feladatait vette át, vagyis közokiratokat adott ki, magánokiratokat hitelesített. Megalakultak a kormány alá tartozó ügyészségek (büntetőügyekben a vád képviseletére, vizsgálat lefolytatására). Az eljárás során mindenkit egyformán megilletett a védelem és az ártatlanság vélelme. Ügyvéd mostantól csak jogi doktor lehetett; megalakult az Ügyvédi Kamara. A törvényhozás a kétkamarás (főrendiház, képviselőház) országgyűlés dolga lett. A főrendiház tagjai az egyházak vezetői, az összes nagykorú és vagyonos főnemes, valamint a kormányjavaslatára kinevezett személyek voltak. A főrendiház ritkán szavazott a képviselőház ellenében, de ilyenkor is csak halasztó hatálya volt a döntésének. (Kétszer küldhette vissza a törvényjavaslatot megfontolásra.) Az érdemi törvényhozó munka a képviselőházban folyt, melynek tagjait természetesen választották, kezdetben három, később ötévente. A választójog a 19. század második felében szerte Európában folyamatosan bővült, sokfelé a választójog általános lett. (Ezeken a helyeken a lakosság 20-30%-ára terjedt ki a választójog, bár az így megválasztott törvényhozásnak sokszor csak korlátozott jogköre volt.) Magyarországon ezzel ellentétben a vagyoni cenzus még emelkedett is, így a választásra jogosultak aránya az egész korszakban mindössze 6% körül mozgott. Emellett a választások nyíltak voltak. Az egyes képviselőjelöltek szavazói külön, csoportosan vonultak szavazni, így a hatóságoknak - főleg vidéken - sok lehetőségük volt arra, hogy a választásokat hatalmi eszközzel befolyásolják. (Például a csendőrök az ellenzéki szavazók útját elállták, tűző napon várakoztatták őket, akár az urnák bezárásáig is, és így tovább.) Emellett a helyi vezetők már a korteskedésben is sokat segítettek a kormánypárti képviselőjelöltnek és mindennapos volt a választók lekenyerezése, leitatása mindkét oldalon (de a kormánypárti oldalon közpénzekkel is). A választójog bővítését és titkossá tételét többnyire a parlamenti ellenzék sem követelte. A magyar politikusok túlnyomórészt a politikai kiváltságosok képviselői voltak, és hazafiaskodva hivatkozhattak arra, hogy a választójog reformja esetén a törvényhozásban többségbe kerülhetnek a nemzetiségi képviselők. Így Magyarország, mely 1848-ban Európa egyik legdemokratikusabb választójogi törvényével rendelkezett, 1914-re e tekintetben az utolsók közé került. Sajátosan voltak meghatározva a választókerületek is. Ott, ahol ellenzéki volt a lakosság, nagyobb választókerületeket jelöltek ki, ahol kormánypárti, ott kisebbeket. (Így volt, ahol kevesebb, mint ötszáz, és volt ahol több mint ötezer választó tartozott egy választókerületbe. A választók a pártok egyéni jelöltjeire, nem pártlistákra szavaztak, így a vesztes jelöltekre leadott szavazatok "elvesztek".) A király nevében kiadott minden rendelkezésért az a miniszter volt felelős, aki ellenjegyezte azt (vagyis aláírta). A képviselők interpellációt (írásos kérdést) nyújthattak be az egyes kormánytagokhoz, felelősségre vonva őket a képviselőház előtt intézkedéseikért. A miniszter köteles volt válaszolni, és a "t. Ház" döntött a válasz elfogadásáról. Az országgyűlés fogadta el a költségvetést, és felállította az Állami Számvevőszéket, mely ellenőrizhette a kormány gazdálkodását.

A dualizmus idején a régi, nemesi megyegyűlések helyett a megyék (és nagyobb városok) legfontosabb szerve az ún. törvényhatósági bizottság lett. E bizottságtagjainak felét az adott megye (város) legtöbbet adózó (vagyis leggazdagabb) lakói tették ki. (Őket viriliseknek nevezték.) A bizottság többi tagját választották (magas cenzussal). Az új rendszer (virilizmus) megszüntette a nemesi előjogot az önkormányzatban, de helyébe a vagyon előjogát helyezte. A törvényhatósági bizottságok választották meg a megyei tisztikart, például az alispánt (aki a hagyományoknak megfelelően a megyei közigazgatás vezetője maradt), a főjegyzőt (aki a helyettese volt), vagy a járások élén álló főszolgabírákat - 6 évre -, illetve a városok élére a polgármestert. Emellett ez a bizottság hozta meg a megyére (városra) vonatkozó helyi jogszabályokat. A megyei önkormányzatot a kormány által kinevezett főispán felügyelte. Bár a napi igazgatásba nem szólhatott bele, de különböző kifogásokkal felfüggeszthetett megyei (városi) tisztviselőket, megakadályozhatta megyei jogszabályok végrehajtását, sőt kivételes esetben átvehette a megye (város) irányítását is. A falvak is maguk választották a képviselőtestület tagjait és a községi bírókat, utóbbiakat a főszolgabíró jelöltjei közül, aki felügyelte is a községi önkormányzatokat. (A kisebb városok önkormányzata hasonló volt a falvakéhoz, de élükön polgármester állt.)

A dualizmus korában a pártokat a parlamenti képviselők és a közigazgatásban működő tisztségviselők alkották. A pártoknak sem tételesen leírt programjuk, sem szervezetük, alkalmazott hivatalnokaik nem voltak. (A tagkönyv, a székház ismeretlen volt, egy-egy pártpolitikusai a párt fővárosi vagy helyi klubjában jöttek össze.) Mindig olyan párt volt kormányon, mely a dualizmus fenntartását hirdette, korabeli kifejezéssel élve "67-es alapokon állt". Az ellenzék legfontosabb pártja pedig mindig egy "48-as alapokon álló" párt volt, melynek nevében szerepelt is a "48-as" vagy a "függetlenségi" jelző. (A függetlenségi pártkörök körül negyvennyolcas olvasókörök, honvédegyletek, a Kossuth-kultuszt ápoló népkörök hálózata épült ki, egészen a falvakig.) A függetlenségi párt programjának lényege a közös ügyek és a közös hadsereg megszűntetése, a magyar vezényleti nyelvű és öltözékű hadsereg, esetleg magyar jegybank, önálló vámterület megteremtése, a kvóta lehető csökkentése volt. A dualizmus rendszere sokkal nagyobb mértékben biztosította a szabadságjogokat, mint a korábbi korszak. A cenzúra megszűnt, a sajtó útján elkövetett vétségeket a független bíróság, esküdtszék ítélte meg. (A sajtószabadság viszonylag széles körű volt, a kormányt is bátran lehetett szidalmazni, bár az uralkodót már tilos volt. Lapalapításkor kauciót - óvadékot - kellett letenni, melyből az esetleges büntetést levonhatták. A belügyminiszter közérdekből betilthatta egyes lapok terjesztését.) Elvben szabad volt gyülekezni és egyesületet létrehozni, de a kormányra volt bízva, hogy pontosan mit engedélyez. A korlátozások és felszámolások főleg a munkások, szegény parasztok és nemzetiségiek gyűléseit és egyesületeit érintették. Ezzel együtt a civil (állampolgári) szerveződések ebben a korban elszaporodtak: több ezer egyesület tevékenykedett, az élet szinte valamennyi területén. Minden felnőtt férfi egyenlő volt a törvény előtt vallásra, nyelvre és származásra való tekintet nélkül. Viszont ez nem vonatkozott a nőkre, a cselédekre, és nem mindig volt érvényes a nemzetiségek esetében.

 

1867 után a 67-es ún. Deák-párt adta a kormányokat Magyarországon. Az 1873-as gazdasági válság és különféle korrupciós ügyek miatt a Deák-párt népszerűsége erősen lecsökkent. (Belejátszott ebbe az is, hogy a párt nagyjai közül Eötvös meghalt, Deák visszavonult, Andrássy pedig távozott a magyar kormányból, mert a monarchia közös külügyminisztere lett.) Az a veszély fenyegetett, hogy a két 48-as alapon álló párt kerül többségbe. Ekkor a mérsékeltebbik, az ún. Balközép párt vezetője, Tisza Kálmán váratlanul politikát váltott. A válságra és a külpolitikai bonyodalmakra hivatkozva (Balkáni feszültségek), fontosnak mondta, hogy a Monarchia stabil maradjon, és ezért átmenetileg lemond a 48-as programról. A 1875-ben a Balközép egyesült a Deák párt egy részével, és létrejött a Szabadelvű párt (1876). (A "szabadelvű" liberálist jelentett.) Ez a párt harminc éven keresztül (1904-ig) folyamatosan kormányon volt. Legnevezetesebb miniszterelnöke Tisza Kálmán lett, aki tizenöt évig (1875-1890) állt a kormányrúd mellett. A Deák- és Szabadelvű párt a korabeli értelemben liberális pártnak számított. Több tucat törvénnyel biztosították a kapitalista verseny világos és korszerű kereteit, játékszabályait. (Szabályozták a gazdasági társaságok [pl. Rt-k] működését, az értékpapír és váltóforgalmat, a tőzsde működését, a csődeljárást stb.) Támogatták az infrastruktúra és az ipar fejlesztését. Kiépítették a polgári jogállam egész intézményrendszerét, biztosították a szabadságjogokat. Törvények sorával igyekeztek jogegyenlőséget biztosítani az ország különböző vallású, társadalmi állású lakói között. 1867-ben az ország 6 éven felüli lakosainak két harmada nem tudott olvasni. Báró Eötvös József (1867-72) majd Trefort Ágoston (1872-1888) vallás- és közoktatásügyi miniszterek számos lépést tettek a helyzet javításáért. Az 1868-ban elfogadott népiskolai törvény kötelezővé tette a 6 és 12 éves kor között az iskolába járást. Aki nem tanult tovább, az köteles volt heti pár órás ismétlő oktatásra járni 15 éves koráig. (Kezdetben a tanköteleseknek csak a fele járt ténylegesen iskolába, ám ez később javult). Minden község, melyben legalább 30 tanköteles korú gyerek élt, köteles volt felállítani egy iskolát. Az elemi oktatás anyanyelven folyt, és az igazoltan szegény szülők gyermekeinek nem kellett tandíjat fizetniük. Ennek hatására a háborúig a 6 év felettiek között az analfabéták aránya egy harmadra csökkent. 1908-tól a népoktatás mindenkinek ingyenes lett. 1868-tól egyes középfokú leányiskolákba, 1895-től egyetemre is jelentkezhettek nők. Egységesen nyolcosztályos gimnáziumok és reáliskolák hálózatát is megteremtették. (A gimnáziumokban kötelező volt a latin és görög nyelv, és erősek a "humán" - történelem, irodalom - tantárgyak, a reáliskolákban pedig a természettudomány és a modern nyelvek kerültek előtérbe.) Mindkettő érettségit is adott, mely egyben egyetemi felvételiként is szolgált. (A gimnáziumi bárhová, a reáliskolai csak bizonyos felső iskolákba.) A középiskolai oktatás nemzetközi összehasonlításban is igen magas szinten folyt, a tanárok között sok neves tudós és író volt. Létrehozták a négy osztályos ún. polgári iskolák hálózatát is. Ezekben - az elemit elvégzettek - főleg olyan gyakorlati ismereteket tanulhattak, amiket az üzleti életben és a közigazgatás alsóbb állásaiban lehetett alkalmazni. (Pl. gépírás, kamatszámítás, kereskedelmi levelezés. Ez érettségit nem adott.) Ezen kívül még sokféle szakiskola is létezett (pl. kereskedelmi, földmíves, tanonc) valamint tanítóképzők (14-18 évesek jártak ide is). Gyorsan fejlődött a felsőoktatás: létrejött a kolozsvári (1872, később a pozsonyi és debreceni 1912) tudományegyetem, a Műegyetem (1872). A budapesti tudományegyetem egy sor épülettel (pl. klinikák), tanszékek tucatjaival egészült ki. Egy sor művészeti (színművészeti, zeneművészeti, iparművészeti, képzőművészeti), katonai, jogi, kereskedelmi, hittudományi akadémia jött létre. A kultúrpolitika liberális volt: a tudományos élet, az egyetemek és a Tudományos Akadémia autonómiája biztosított volt. Nem volt olyan tudományos vagy művészeti irányzat, melyet az állam kiemelten támogatott volna mások hátrányára. 

1867-ben még csak egyházi iskolák működtek Magyarországon. Az állami alapítású iskolák számának rohamos növekedése következtében azonban 1914-re a népiskolák ötöde, a középiskolák több mint harmada már állami volt. Kiépült az állami tanfelügyeleti rendszer, mely minden iskolaszakmai színvonalát ellenőrizte, de az iskolák egyéb belső ügyeibe nem szólt bele. Eötvös jelszava a "szabad államban szabad egyház" volt. Biztosították az egyházak belső autonómiáját. (Ez a katolikus egyház esetében a klérus ellenállása miatt nem valósult meg.) Csökkentendő a katolikus egyházkiváltságos helyzetét, kimondták, hogy vegyes házasságok esetén a lányok az anya, a fiúk az apa vallását kövessék (1868). A katolikus papok azonban a vegyes házasságokat továbbra is csak akkor kötötték meg, ha a házasulandók írásos ígéretet tettek arra, hogy valamennyi gyermeküket katolikusnak keresztelik. További problémát jelentett, hogy váláskor, házassági perekben az egyházak bíróságai voltak illetékesek. A különféle egyházak joggyakorlata eltérő volt, összesen ötféle házassági jog volt érvényben. Sokan, köztük Deák Ferenc is szükségesnek látták ebben a helyzetben a kötelező polgári házasság bevezetését. A király azonban nem szentesítette az erről szóló törvényjavaslatot, így semmi nem változott. Megváltozott a helyzet évtizedekkel később, Wekerle Sándor miniszterelnöksége (1892-94) idején. Miután a klérushivatalosan is megtagadta a '68-as törvény betartását, Wekerle bejelentette, hogy az állam és egyház szétválasztását tervezi. Erre a pápapolitikai tiltakozó mozgalmat ösztönzött a magyar kormány ellen. A konzervatívan katolikus király nehéz helyzetbe került, mert bár nem értett egyet Wekerle javaslataival, kénytelen volt saját kormánya védelmére kelni, és előszentesíteni, majd - megszavazásuk után - szentesíteni az egyházügyi törvényeket, köztük a legnagyobb vitát kiváltót: a kötelező polgári házasságot bevezetőt. Ezzel megvalósult az állami anyakönyvezés. Az izraelita (zsidó) vallás egyenjogúságot kapott. Elvben is kimondták, hogy mindenki szabadon követhet bármely vallást, és ez nem befolyásolhatja politikai jogai gyakorlását. Ezzel könnyebb lett a vegyes házasságok megkötése, lehetővé vált a válás (világi bírósági eljárással) és a felekezeten kívüliség. Mindez az állampolgárok szabadságát szolgálta. (Az egyházi iskolákat ezek a törvények nem érintették.) Az egyházi törvényjavaslatokat kormánypárti és ellenzéki képviselők jelentős csoportjai egyaránt támogatták: ki azért, mert liberális volt, ki pedig azért, mert nacionalista. Az uralkodó a törvények szentesítése után, lelkiismerete megnyugtatására, menesztette Wekerlét. Az egyházügyi törvényekkel a liberálisok "nagy korszaka" lezárult.

 

4. A dualizmus válsága:

Az előző korszak két nagy liberálisa, Deák és Eötvös nagy hatással voltak a törvénykezésre. De azt is tapasztalniuk kellett, hogy minden fontos kérdésben kompromisszumokra kényszerülnek a képviselőtársak többségének konzervatívabb szemlélete miatt (nemzetiségi törvény, népiskolai törvény, egyházügy, önkormányzat, törvénykönyv stb.) Tisza Kálmán és nemzedéke pedig még az előzőnél is kevésbé volt elkötelezettje a szóban vállalt liberális eszméknek, annál inkább a hatalom biztosításának. A nemzetiségi törvényt nem tartották be, a választásokat durván befolyásolták, a választójogot inkább szűkítették, a virilizmust nem törölték el. Viszont ismét életre hívták az önkormányzati rendfenntartók helyett az állami csendőrséget (Budapesten rendőrséget), a Bach rendszerkori mintára, annak szabályzatát felújítva. A csendőrség a közrend biztosítása mellett a kormánypárti (és magyarosító) elnyomást is szolgálta. Tisza a párton belül nem tűrt vitát. Párt

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 382
Tegnapi: 1 045
Heti: 5 297
Havi: 14 644
Össz.: 1 494 428

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Magyarország az Osztrák – Magyar Monarchia időszakában (Hosszú)
Törivázlat - © 2008 - 2017 - torivazlat.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: őskor töri - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »