Törivázlat

- A közép- és emelt szintű érettségi vizsga leírása, követelményei és témakörei. - Írásbeli feladatlapok és megoldások. - Órai vázlatok.

Az első világháború jellege, jellemzői

 

 

1. A háború előzményei:

A 19. század legerősebb hatalma, Anglia még biztosan őrizte világhatalmi pozícióját, amely az akkori idők legfejlettebb gazdaságára, a tengerek feletti uralom vitathatatlanságára és a legnagyobb gyarmat-birodalomra épült. Az afrikai és ázsiai angol gyarmatok hatalmas ívet képeztek az Indiai-óceán körül, s a hozzájuk vezető legrövidebb út a britek által ellenőrzött Gibraltáron és Szuezi-csatornán át vezetett. Ennek az óriási gyarmatbirodalomnak a védelme volt az angol politika legfőbb célja. A század fordulóig Anglia biztonságban tudhatta magát, ezért külpolitikáját a kontinens ügyeitől való távolságtartás és a nagyhatalmi egyensúly fenntartása határozta meg. A századforduló után az egyre agresszívebb német törekvések miatt a Brit Birodalom legfőbb vetélytársának már Németország számított, az angol kormány ezért közeledett korábbi ellenfeleihez, Franciaországhoz és Oroszországhoz. Az 1904-es angol-francia és az 1907-es angol-orosz antantszerződésekben elhatárolták gyarmati érdekszféráikat. Az antantszerződések nem jelentettek katonai szövetséget, de olyan új világpolitikai helyzetet teremtettek, amely - háború esetén - a Németországgal szembeni közös fellépést is biztosította.

Franciaország az 1870-71-es, porosz győzelemmel végződő háborúban nemcsak Elzász-Lotaringiát veszítette el, de korábbi hatalmi pozícióihoz képest jelentősen visszaszorult a kontinensen. Ugyanakkor Anglia mellett Franciaország bizonyult e legsikeresebbnek a gyarmatszerzésben. Emellett a francia tőke egyre inkább behatolt Oroszország gazdasági életébe, ez mintegy előkészítette a francia-orosz katonai szövetséget (1892), amely Németország ellen irányult. A századforduló után a hagyományos francia-német ellentét új formát öltött. Már nem csupán Elzász-Lotaringia vagy Marokkó birtoklásáról volt szó, a szembenállás mindkét részről immár egymás hatalmi pozícióinak teljes megtörésére irányult: Franciaország a Rajna mögé akarta visszaszorítani Németországot. Kiegészítette ezt az a francia törekvés, amely a Németország illetve szövetségese, Ausztria-Magyarországhatárai mentén vagy területén élő népeket akarta megnyerni Franciaország számára, ezért támogatták a franciák a lengyel, a cseh, a román és a délszlávnemzeti törekvéseket.

A cári Oroszország fő külpolitikai célja az Európából és a Kaukázus vidékéről visszaszoruló Törökország hatalmi helyének elfoglalása volt. Az orosz birodalom régi álma, a tengerszorosok (Boszporusz és Dardanellák) megszerzése nem sikerült, pedig ez a belső gazdasági fejlődésben is alapvető fontosságú volt, hiszen a hatalmas birodalom fekete-tengeri kikötői csak úgy kerülhettek kapcsolatba a világgal, ha az orosz hajók akadálytalanul kijuthatnak a Földközi-tengerre

Az olasz külpolitika figyelme az észak-afrikai partok felé fordult: a török birodalom legnyugatibb tartományát, Tunéziát, majd Líbiát akarta megszerezni. E törekvések az angol és francia ellenálláson buktak meg, ezért Olaszország Ausztria és Németország szövetségét kereste (Hármas szövetség, 1882). Olaszország ezután Abesszíniában keresett kárpótlást, ám ez a próbálkozás is csúfos kudarcba fulladt: ekkor fordult először elő, hogy egy afrikai hadsereg legyőzött egy európait! Ez az eset szörnyű megaláztatást jelentett Olaszországnak.

A 19. század legerősebb hatalma, Anglia még biztosan őrizte világhatalmi pozícióját, amely az akkori idők legfejlettebb gazdaságára, a tengerek feletti uralom vitathatatlanságára és a legnagyobb gyarmat-birodalomra épült. Az afrikai és ázsiai angol gyarmatok hatalmas ívet képeztek az Indiai-óceán körül, s a hozzájuk vezető legrövidebb út a britek által ellenőrzött Gibraltáron és Szuezi-csatornán át vezetett. Ennek az óriási gyarmatbirodalomnak a védelme volt az angol politika legfőbb célja. A század fordulóig Anglia biztonságban tudhatta magát, ezért külpolitikáját a kontinens ügyeitől való távolságtartás és a nagyhatalmi egyensúly fenntartása határozta meg. A századforduló után az egyre agresszívebb német törekvések miatt a Brit Birodalom legfőbb vetélytársának már Németország számított, az angol kormány ezért közeledett korábbi ellenfeleihez, Franciaországhoz és Oroszországhoz. Az 1904-es angol-francia és az 1907-es angol-orosz antantszerződésekben elhatárolták gyarmati érdekszféráikat. Az antantszerződések nem jelentettek katonai szövetséget, de olyan új világpolitikai helyzetet teremtettek, amely - háború esetén - a Németországgal szembeni közös fellépést is biztosította.

Franciaország az 1870-71-es, porosz győzelemmel végződő háborúban nemcsak Elzász-Lotaringiát veszítette el, de korábbi hatalmi pozícióihoz képest jelentősen visszaszorult a kontinensen. Ugyanakkor Anglia mellett Franciaország bizonyult e legsikeresebbnek a gyarmatszerzésben. Emellett a francia tőke egyre inkább behatolt Oroszország gazdasági életébe, ez mintegy előkészítette a francia-orosz katonai szövetséget (1892), amely Németország ellen irányult. A századforduló után a hagyományos francia-német ellentét új formát öltött. Már nem csupán Elzász-Lotaringia vagy Marokkó birtoklásáról volt szó, a szembenállás mindkét részről immár egymás hatalmi pozícióinak teljes megtörésére irányult: Franciaország a Rajna mögé akarta visszaszorítani Németországot. Kiegészítette ezt az a francia törekvés, amely a Németország illetve szövetségese, Ausztria-Magyarországhatárai mentén vagy területén élő népeket akarta megnyerni Franciaország számára, ezért támogatták a franciák a lengyel, a cseh, a román és a délszlávnemzeti törekvéseket.

A cári Oroszország fő külpolitikai célja az Európából és a Kaukázus vidékéről visszaszoruló Törökország hatalmi helyének elfoglalása volt. Az orosz birodalom régi álma, a tengerszorosok (Boszporusz és Dardanellák) megszerzése nem sikerült, pedig ez a belső gazdasági fejlődésben is alapvető fontosságú volt, hiszen a hatalmas birodalom fekete-tengeri kikötői csak úgy kerülhettek kapcsolatba a világgal, ha az orosz hajók akadálytalanul kijuthatnak a Földközi-tengerre

Az olasz külpolitika figyelme az észak-afrikai partok felé fordult: a török birodalom legnyugatibb tartományát, Tunéziát, majd Líbiát akarta megszerezni. E törekvések az angol és francia ellenálláson buktak meg, ezért Olaszország Ausztria és Németország szövetségét kereste (Hármas szövetség, 1882). Olaszország ezután Abesszíniában keresett kárpótlást, ám ez a próbálkozás is csúfos kudarcba fulladt: ekkor fordult először elő, hogy egy afrikai hadsereg legyőzött egy európait! Ez az eset szörnyű megaláztatást jelentett Olaszországnak.

Olaszország mind nagyobb érdeklődést mutatott a Balkán felé is, az Adriaolasz „beltengerré” alakításának jelszava foglalta össze legjobban ezt az igényt. Csakhogy itt ütközött érdeke Ausztria-Magyarországgal, amit felerősített az olaszok által lakott Dél-Tirol és Trieszt kérdése, mely területek Ausztriához tartoztak.

A 19. században a legdinamikusabb gazdasági fejlődést az Amerikai Egyesült Államok mutatta fel, és a századforduló táján már a világ legnagyobb ipari termelési kapacitással rendelkező országává vált. A századforduló előtt az USA is bekapcsolódott a gyarmatszerzés küzdelmeibe, terjeszkedésének két iránya volt. Fokozatosan pozíciókat szerzett a „szabad” Csendes-óceán térségében (Hawaii-szigetek, Fülöp-szigetek), terjeszkedésének másik iránya a Karib-tenger térsége lett, ahol a Spanyolországgal vívott háborúban megszerezte többek között Kubát és Puerto Ricót.

Az 1870-es évek modernizációs lépéseit követően Japán is dinamikus fejlődésnek indult. Japánterjeszkedésének első lépései az anyaország közelében elterülő kisebb szigetek felé irányultak (Kuril-szigetek). Japán számára az orosz érdekszférához tartozó - korábban kínai fennhatóság alatt álló - Korea és Mandzsúria megszerzése volt a legfontosabb, amit az 1904-1905-ben vívott orosz-japán háború után meg is kapott. Ez a gyors terjeszkedés egyelőre kielégítette a japán igényeket. Később a japánok a távoli Németország ázsiai érdekeltségeire vetettek szemet

 

A századfordulón a kontinens közepét elfoglaló Német Birodalom gazdasága fejlődött a legdinamikusabban, ennek eredményeként Németország veszedelmes imperialista vetélytársként jelent meg a világpolitikában. II. Vilmos császár hivalkodóan hangoztatta, hogy a német birodalom határai nem érnek véget Európában, hanem más földrészekre is kiterjednek. hogy Németország „világbirodalom” és „helyet kér a nap alatt”. A német törekvéseket nyíltan megfogalmazták: a német befolyás alatt álló „Közép-Európa” nemcsak Ausztria-Magyarországot, Olaszországot, a Balkánt és Skandináviát foglalná magába, hanem a legyűrt Franciaországot és Oroszország nyugati tartományait is (Finnország, Baltikum, Kongresszusi Lengyelország). Ez a német irányítású kontinentális térség képezné a világbirodalom magvát, amelyet gyarmatbirodalom egészítene ki a Közel-Keleten, Afrikában és a Csendes-óceán térségében. A század elején a nagy tervezgetéseket valóságos lépések követték, az új német szándékok komolyságát jelezte a hadsereg fejlesztése, a hadiflotta erőteljes építése, továbbá az Ausztria-Magyarországon keresztülívelő törökországi vasút terve, amelyre a Német Bank koncessziót szerzett Törökországban (bagdadi vasút). A német imperializmus igényei azonban Franciaország, Anglia és Oroszország határozott ellenállásába ütköztek. Mindinkább világossá vált, hogy a német birodalom céljait nem érheti el másképp, mint egy átfogó katonai összeütközés eredményeként.

Ausztria-Magyarország a századfordulót követően mind súlyosabb belső válságba került. Egyre kiélezettebbé váltak a belső nemzeti ellentétek, az alárendelt helyzetű nemzetek – csehek, lengyelek, szlovének, horvátok, románok, szlovákok, szerbek, rutének – mind merészebben követelték a hegemón osztrák és magyar nemzettel való egyenjogúsításukat. Emellett fenyegető árnyak mutatkoztak a Monarchia külpolitikai helyzetében is.

Különösen problematikussá vált a Monarchia balkáni politikája. A század elején felerősödő nacionalista szerb politika legfőbb céljául tűzte ki a (nagy) szerb egység megvalósítását, amelynek egyik fő célja Bosznia-Hercegovina megszerzésére irányult. E tartomány elvileg Törökország „tulajdona” volt, ténylegesen azonban Ausztria-Magyarország okkupálta (katonailag megszállta, 1878). A kiéleződő helyzetben a Monarchia reagálása a nagyhatalom klasszikus fellépése volt, Bosznia-Hercegovina 1908-ban végrehajtott annexiójával kívánta megelőzni a nagyszerb törekvéseket. A tartománybekebelezése a Monarchiába a szerb nacionalizmus erejét nemhogy meg nem törte, de még inkább felerősítette azt a vélekedést, hogy a Habsburg Birodalom a Balkánon a német világbirodalmi törekvések előőrse. Pedig a Monarchia nem törekedett tényleges területgyarapodásokra, legfeljebb balkáni befolyásának megerősítését akarta.

 

2. A háború oka és kezdete (1914):

Az Ausztria-Magyarország által 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovinában nem nyugodtak a kedélyek, a túlnyomó többséget képező szerb és muzulmánlakosság nem tudta elfogadni a Monarchiához való tartozást. A forrongó helyzet miatt Bécsben olyan döntés született, hogy az 1914. évi hadgyakorlatot Boszniában rendezik meg, ami egyértelmű erődemonstrációt jelentett a tartományban és Szerbiával szemben. A tervek szerint Ferenc Ferdinánd trón örökös mint a hadsereg főfelügyelője megtekinti a gyakorlatot, és látogatást tesz annak fővárosában, Szarajevóban. Arról nem volt szó, hogy ezzel az akcióval háborút kívántak kiprovokálni, ám kétségkívül kockázatos lépés volt egy polgárháború szélén álló tartományban a trónörökös parádézása. A látogatás hírére több szerb illegális szervezetmerényletet készített elő, ami sikerrel is járt: június 28-án Szarajevóban egy tizenkilenc éves nacionalista szerb diák, Gavrilo Princip pisztolylövésekkel meggyilkolta Ferenc Ferdinándot és feleségét.

Ausztria-Magyarország 1914. július 23-án jegyzéket adott át a szerb kormánynak, amelyet rövid (48 órás) határideje miatt ultimátumnak nevezett a nemzetközi sajtó. A szerbek a szuverenitásukat sértő pontok miatt a jegyzéket elutasították, tudva, hogy számíthatnak a cári Oroszország támogatására, valamint az orosz birodalom támadására Ausztria ellen, ami csökkenti az osztrák-magyar erők nyomását országuk felé. Egy hónappal a szarajevói merénylet után, július 28-án a Monarchiahadat üzent Szerbiának. Ezt követően az események nagyon gyorsan peregtek, és néhány nap alatt Európa hatalmai már egymással mérkőztek. Mindenhol megindult a mozgósítás, és augusztus folyamán a szövetségi rendszerek országai hadat üzentek egymásnak.

Megkezdődött a „Nagy Háború” egy olyan Európában, ahol 1871 óta nem folyt háborúskodás a nagyhatalmak között. Az öt európai nagyhatalom három kontinentális fronton – nyugati (francia-német), keleti (orosz-német, orosz-osztrák), déli (osztrák-szerb) – csapott össze. Mindkét oldal még kezdetekben szert tett egy-egy fontos szövetségesre. Japán csatlakozott az antanthatalmakhoz, célja a csendes-óceáni és kínai német pozíciók megszerezése volt. Törökország a központi hatalmak oldalán szállt hadba, gyengülő birodalmi helyzetét akarta megszilárdítani a németek oldalán, és a Kaukázus térségében törekedett Oroszország ellenében határkiigazításra.

A kontinensen kialakuló három fronton és a hátországokban 20 millió katona sorakozott fel. Mind a négy hatalmas hadsereg támadásra készült fel. Valamennyi katonai stratéga a megvívandó háborút a 19. századi háborúk méretekben felfokozott ismétlődéseként fogták fel. Úgy vélekedtek, hogy a támadó erő nagyságának a megnövekedése és a fegyverzet tűzerejének hatékonyabbá válása a támadás sikerét gyorsabbá teszi, és néhány hét, legföljebb pár hónap alatt a hadjárat győzelmesen befejezhető. A német hadászati elképzelés szerint először egy Belgiumot átkaroló hadművelettel Franciaországot kényszerítik térdre hat hét alatt (Schlieffen-terv), majd e győzelem után az osztrák hadsereggel közösen Oroszországot győzik le, ami legfeljebb egy-két hónapig tart. A franciák Lotaringián keresztül akartak támadni. Oroszország Kelet-Poroszország térségében tervezett offenzívát indítani, majd Galíciában az osztrákok ellen. Ausztria Szerbia és Oroszország ellen készített támadó hadműveleteket. Valamennyi hadászati terv kudarcba fulladt, függetlenül attól, hogy melyik hadseregnek sikerült részleges előnyökre szert tennie.

A németek gyorsan áthatoltak Belgiumon, és a Marne folyóig nyomultak, de a francia haderő - kiegészülve az angol expedíciós hadsereggel - megállította és állásháborúra kényszerítette a németeket. Látszólag ugyancsak nagy sikereket értek el a németek a Kelet-Poroszországba betörő orosz hadsereg visszaverésével, de a hadászati terv itt is összeomlott. Ausztria-Magyarország kudarca a legkézzelfoghatóbb: Szerbiába betörő haderejét visszaverték, az Oroszország elleni támadás pedig csődöt mondott, itt is állóháború alakult ki.

 

3. A háború jellege, jellemzői 1915-18 között (áttekintés):

1915-ben az antant ígéretet tett Olaszországnak az Ausztriához tartozó Dél-Tirol és Trieszt megszerzésére, továbbá az olasz befolyás kiterjesztésére Dalmáciában és az Isztriai-félszigeten. Ezután Olaszország belépett a háborúba új frontot nyitva Ausztria-Magyarországgal szemben (Isonzói front).

1916-ban az antanthatalmak szintén támogatták Románia maximális területi követeléseit Ausztria-Magyarországgal szemben (Erdély, Bukovina, Bánát), és ezzel bevonták a háborúba a Monarchia ellen. Ám a várakozással ellentétben Románia hadba lépése nem jelentett döntő erőeltolódást, sőt a német és osztrák-magyar haderők nemcsak visszaverték a román támadást, hanem Románia túlnyomó részét is elfoglalták. Románia gyakorlatilag a háború végéig megszállt ország volt, és csak az osztrák-magyar hadsereg teljes összeomlása után, az utolsó pillanatban indított támadást az áhított területekért.

Ugyanebben az évben Bulgária a központi hatalmakhoz csatlakozott, miután elfogadták a Szerbiához és Görögországhoz tartozó Macedónia iránti területi követelését. Ezzel lehetővé vált a koncentrált támadás a balkáni fronton, az osztrák-magyar, a német és a bolgár csapatok teljes egészében elfoglalták Szerbiát. Noha Szerbia területe kikapcsolódott a háborúból, az antantnak sikerült a Balkán-félsziget déli részén új frontot szervezni, az odaszállított francia, angol és szerb egységek továbbra is komoly fenyegetést jelentettek. A bolgár hadba lépést Görögország bevonásával (1917) is ellensúlyozta az antant.

1915-1916-ban az új szövetségesek szerzése nem jelentett lényeges erőeltolódást egyik fél javára sem, így a küzdelem kiegyenlítettségén nem változtatott. Döntő jelentőségűnek bizonyult azonban az, hogy 1917 tavaszán az Egyesült Államok - közvetlenül a német búvárhajó harc reakciójaként – belépett a háborúba az antant oldalán. Az Egyesült Államok ipara eddig is az antant-utánpótlás egyik legfontosabb bázisa volt, ebben a tekintetben tehát a hadba lépés nem hozott döntően új fordulatot. Mégis, ennek a hatalmas anyagi erőforrásnak a biztosítása, továbbá az amerikai flotta sikere az óceánon a német búvárhajókkal szemben óriási jelentőséggel bírt. Megkezdődött az amerikai hadsereg felállítása és kiképzése, és 1918-ban már több mint egy millió amerikai katona harcolt a franciaországi hadszíntéren. Az új szövetségesekért folyó küzdelmet tehát az antant nyerte meg.

1916 végére az Orosz Birodalomban a háborús veszteségek, a hihetetlen nélkülözések hatására az elégedetlenség általánossá vált. Oroszországot összeroppantotta a háború. 1917 februárjában az elégedetlenség miatt kitört és győzött a polgári demokratikus forradalom, de az új kormány nem változtatott addigi politikán, sőt 1917 nyarán újabb nagy offenzívát indított, ami az orosz hadsereg teljes összeomlását eredményezte.

1917 októberében Oroszországban a hatalom a bolsevikok kezébe került, akik elítélték az imperialista háborút, azonnali fegyverszüneti tárgyalásokat sürgettek, továbbá meghirdették a hadisarc és annexió nélküli békét, ami nem jelentett mást, mint azt, hogy az új kommunista rezsim a cári Oroszország területi integritását tekintette tárgyalóalapnak. E békedekrétum elveire azonban egyik hadviselő fél sem reagált. Ezután a német megszállás alatt lévő Breszt-Litovszkban megkezdődtek a béketárgyalások. A békére a központi hatalmaknak is égető szüksége volt, hogy felszabadíthassák erőiket a nyugati frontok számára. 1918 januárjában kiderült, hogy szó sincs annexió nélküli békéről, ugyanis Németország igényt tart Lengyelország Oroszországhoz tartozó részére, Litvániára, Lettország, Ukrajna és Belorusszia jelentős területeire. A kommunista Oroszország küldöttsége megszakította a tárgyalásokat, kijelentették, hogy rabló békeszerződést nem írnak alá, de Oroszország egyoldalúan leszereli hadseregét. A németek a fegyverszünetben megjelölt felmondási határidő lejártával megindították a támadást, és majd Szentpétervárig nyomultak. A szovjet kormány kénytelen volt aláírni a békét, most már sokkal súlyosabb feltételek mellett – kb. 780 ezer km2 területet vesztettek el ötvenhat millió lakossal.

 

4. A háború befejezése:

1918 tavaszán a nyugati fronton a németek hatalmas támadást indítottak, de döntő eredményt nem értek el (második marnei csata). Augusztus 8-án azonban az angolok Amiens-nél áttörték a németek vonalát: 600 tankot és közel 2000 repülőt is bevetettek, ez az új típusú stratégia néhány óra alatt elsöpörte a német frontot. Ezt nevezték később a német hadsereg "fekete napjának". Ekkoriban az antant már közel kétszeres erőfölényben összpontosított a nyugati hadszíntéren, és ezt a fölényét hónapról hónapra fokozta. Emellett a harcászat módja is lényegesen megváltozott: a tankok és a repülők tömeges bevetésével immár át tudták törni a korábban áthatolhatatlan védelmet. A német hadsereg nyugaton megkezdte visszavonulását.

1918 szeptemberében az antant a balkáni fronton is támadásba lendült, a Görögországból induló offenzívában nagyrészt francia és szerb egységek vettek részt, de harcoltak itt angol, görög és olasz katonák is. A bolgár front összeomlott, és Bulgária szeptemberben aláírta a fegyverletételt. Ez tarthatatlan helyzetbe hozta Törökországot. A török hadsereg már korábban kiszorult a Közel-Keletről, és az októberben aláírt fegyverszünet értelmében a tengerszorosok és a korábban török fennhatóság alatt álló egész arab térség a szövetséges hatalmak ellenőrzése alá került.

Az osztrák-magyar hadsereg halálharangját az olasz fronton meginduló támadás húzta meg. Október végén az olasz és angol egységek áttörték a frontot, a Monarchia hadserege rendezetlenül vonult vissza. Ugyanebben az időben az antant balkáni hadereje elérte a Monarchia déli államhatárát. November 3-án Páduában írták alá Ausztria-Magyarország fegyverletételének feltételeit, amelyben az antantmegszállás vonalát csak az olasz határ felé állapították meg, miközben a balkáni antantsereg megkezdte az átkelést a Száván és a Dunán. November 11-én Németország is kapitulált. A német hadseregnek ki kellett ürítenie a még megszállása alatt lévő területeket, a szövetségesek a Rajnáig megszállták Németországot.

A háború véget ért. Az elhúzódó háború azonban olyannyira felforgatta a világot, hogy a békéhez vezető út nem mutatkozott könnyűnek.

 

5. A Párizs környéki békeszerződések:

A győztesek konferenciája 1919. január 18-án nyitotta meg tanácskozásait. A konferenciának nem volt előre kidolgozott tervezete, mert mindenki attól tartott, hogy ennek ismeretében az ellenfelek fel tudnak készülni, így kedvezőbb helyzetbe kerülhetnek. Emiatt az előrehaladást a pillanatnyi érzelmek, alkalmi ötletek erőteljesen befolyásolhatták.

A békekonferencia plenáris ülésén huszonhét állam képviseltette magát. A legyőzöttek nem kaptak meghívást, s nem vett részt Oroszország sem. A tényleges vita csak a győztesek között folyt, a vesztesek egyszeri szóbeli és írásbeli megnyilatkozási lehetőséget kaptak, és ezután már csak tudomásul vehették a számukra kötele

 

A Nemzetek Szövetsége (Népszövetség):

Az 1919-ben létrehozott szervezet megalkotásában Wilson elnöknek volt kiemelkedő szerepe. A terve szerint mindennemű háború megakadályozását és a konfliktusok békés rendezését szolgálta volna. A Népszövetség székhelye Genf lett. Szervei a Közgyűlés és a Tanács voltak. A Közgyűlés minden évben ülésezett és minden állam egy főt - általában a külügyminisztert - delegált.

A Tanács az azonnali megoldást kívánó ügyekben döntött és általában háromszor ült össze évente. Mivel az USA nem lépett be a Népszövetségbe, az állandó tagok száma négy lett. A szervezet munkáját megnehezítette, hogy határozatainak egyhangúnak kellett lenniük, így akárcsak egyetlen ellenkezés is vétót jelentett. A Tanács megbízásából létrehozták a Hágában székelő Állandó Nemzetközi Bíróságot, melynek feladata a hozzá benyújtott nemzetközi jogi viták eldöntése lett. Az igazi konstruktív munka a különbizottságokban folyt, ahol pl. munkaügyi kérdésekkel, szociális és humanitárius ügyekkel foglalkoztak.

A Nemzetek Szövetsége azonban mégsem tudta betölteni az eredetileg neki szánt szerepet, mert az eredeti feladata helyett valójában a győztesek erőpolitikájának eszközévé vált

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 49
Tegnapi: 314
Heti: 1 106
Havi: 5 158
Össz.: 1 385 197

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Az első világháború jellege, jellemzői (Hosszú)
Törivázlat - © 2008 - 2017 - torivazlat.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: horthy rendszer - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »