Törivázlat

- A közép- és emelt szintű érettségi vizsga leírása, követelményei és témakörei. - Írásbeli feladatlapok és megoldások. - Órai vázlatok.

Európa gazdasági és társadalmi átalakulása a XI-XIII. században

 

 

1. A mezőgazdaság válsága és megújulása:

Az ezredfordulót követő három évszázad Európa gyors és látványos felvirágzásának a korszaka. Ekkor mentek végbe azok a mélyreható változások a gazdálkodásban, a társadalmi szerkezetben és a gondolkodásmódban, amelyek Európát a világtörténelem leglendületesebben fejlődő civilizációs központjává tették.

Az átalakulás első jele a népesség hirtelen növekedése volt. Becslések szerint Európa lélekszáma 1050 és 1300 között 46 millióról 73 millióra nőtt. A lakosság növekedése együtt járt a még műveletlen földek feltörésével: a parasztok megkezdték az erdőségek irtását, lecsapolták a mocsarakat. Nyugat-Európa sűrűn lakott vidékein irtásfalvak ezrei nőttek ki a semmiből. Akinek nem jutott föld, az keletebbre próbált szerencsét. Vallon, flamand és némettelepesek tömegei költöztek az Elba folyón túlra vagy a Kárpát-medencébe, ahol még bőven akadt megművelhető terület

A népességnövekedéssel együtt járt a mezőgazdasági termelés lényegi átalakulása. A megművelt földterület nagyságának növekedésénél döntőbb változást jelentett a földművelés technikájának változása. Az új nehézekével új területmérték született, a hold, az a terület, amelyet egy nap alatt fel lehetett szántani. Szántásra ökröket és lovakat egyaránt használtak. A fojtó nyakhám helyett a szügyhám terjedt el, ennek alkalmazásával az igavonó állatok ereje akár megötszöröződhetett, a patkolással pedig megelőzték, hogy a lovak patája idő előtt elkopjon. A borona az elszórt vetőmag eloszlását tette egyenletesebbé.

A földművelés hajnalán a vad talajváltó (parlagoló, legelőváltó) rendszert alkalmazták, amikor is addig műveltek egy területet, amíg az ki nem merült, majd újat törtek fel helyette. Az egyre korlátozottabb földterület kikényszerítette a földek ésszerűbb kihasználását. Nyugaton kezdetben a kétnyomásos művelés terjedt el. Ebben a földeket két részre, nyomásra osztották: az egyikbe gabonát vetettek, a másikat ugaron hagyták, itt legeltették az állatokat. Az ugar volt a tulajdonképpeni “nyomás”, amely arra utal, hogy az ugart a legelő állatok megtaposták, megnyomták – és természetesen trágyázták is. Az ugar nem műveletlen földet jelentett, mint a parlag, mert azt többször is felszántották, előkészítették a következő évi vetésre.

A kétnyomásos gazdálkodást Nyugaton lassanként kiszorította a háromnyomásos földművelés. Ebben a rendszerben a földet három egyforma részre osztották. Az elsőbe ősszel gabonát vetettek (búzát, rozsot), a másodikba tavasszal árpát, zabot vagy zöldséget (babot, borsót, lencsét), a harmadik nyomást pedig ugaron hagyták. A vetéstervet évente forgatták, így megmaradt a talaj termőképessége.

Mind a két-, mind a háromnyomásos gazdálkodás együtt járt a nyomáskényszerrel. Ez a művelési kényszer megszabta a szántók és a közösen használt ugar helyét, a szántókba vethető növények fajtáját, a földek éves forgását, sőt azt is előírta, hogy a parasztoknak hányszor és mikor kell elvégezni a különböző mezőgazdasági munkákat. A nyomáskényszert elsősorban a külterjes állattartás érdekei határozták meg. A gabonával bevetett nyomásokat aratásig kerítés vagy árok védte a legelő jószágoktól, aratás után pedig az állatok előtt megnyílt a tarló. Ha valaki később érő növényt vetett volna a szántóterületre, akkor annak lábon álló termését az állatok megtaposhatták volna, és ha valaki különc módon bevetette volna az ugar egy részét, az hasonló veszélyt jelenthetett a termésre. A nyomáskényszert erősítette, hogy a szántók nemcsak nyomások, hanem dűlők szerint is szerteszét feküdtek a falu határában, vagyis a háromnyomásos gazdálkodás esetében a falu határát nem két szántóra osztották, hanem annyi dűlőre, amennyit a természeti környezet megkívánt. A dűlőket a parasztcsaládok száma szerint tovább parcellázták, egy-egy családnak tehát a falu határában annyi parcellája volt, ahány dűlőt kialakítottak. A földhasználat e rendszere miatt elképzelhetetlen volt, hogy valaki saját elképzelése szerint vessen és arasson parcelláján. A nyomáskényszer tehát szigorúan megszabta a faluban élő családok munkavégzési rendjét.

Ezeknek az újításoknak köszönhetően csökkent a parlagföld aránya, növekedett a termésátlag, az elvetett gabonamag kétszerese helyett már négy-ötszörösét lehetett learatni. Míg a talajváltó gazdálkodásban egy parasztcsalád eltartásához kb. 9 hektár föld kellett, addig a háromnyomásos gazdálkodásban ehhez már elegendő volt másfél hektár!

A bőségesebb termés változatosabbá tette a táplálkozást, csökkentette az éhínségek veszélyét. Sőt már felesleg is keletkezett, amit piacra lehetett vinni. A gabona mellett a legfontosabb árucikk a bor volt, amelynek termesztésével egész tájegységek foglalkoztak. A felesleg a városok piacaira áramlott, ez már képes volt eltartani azt az egyre gyarapodó kézműves, városlakó réteget is, amely nem foglalkozott földműveléssel. A természeti gazdálkodás egyeduralma megtört, a városok piacai megélénkültek, a pénzforgalom jelentősen megugrott, egyszóval az árutermelő gazdálkodás szép lassan teret nyert Nyugat-Európában.

 

2. A középkori városok kialakulása és jellemzői:

A belső piac bővülésének hatására a 11. század közepétől erőteljes lendületet vett a városiasodás. Városok születtek a püspöki székhelyeken, a főúri várak mellett, de voltak olyan területek, ahol szinte a semmiből nőttek ki. A városok egy-egy terület ipari, kereskedelmi és kulturális központjaivá váltak.

A 13. század egyik legszembetűnőbb vonása a városok gazdasági, politikai és kulturális szerepének növekedése volt. Európa legvárosiasabb vidékeit Észak- és Közép-Itáliában, Flandriában, a Loire és a Rajna folyó közötti térségben találhatjuk.

A városi polgárok kommunákat alapítottak, melyeknek célja a városi önkormányzat kivívása volt. A jelentősebb városok – hol fegyveres harccal, hol békésen – lerázták magukról a földesúri hatalmat és kiharcolták autonómiájukat. A városi önkormányzat egyik alapvető eleme a szabad elöljáró-választás volt: a polgárok az önkormányzat testületeit és tisztségviselőit, a város papjait, később parlamenti követeit is maguk választhatták meg.

A városi önkormányzat legjelentősebb szerve a magisztrátus (vagy szenátus) volt. A szűk körű magisztrátus döntött a legfontosabb kérdésekben, hatáskörébe tartozott a polgárjog megadása, ellenőrizte a városi tisztségviselőket, ítélkezett büntetőügyekben, intézte a város gazdasági ügyeit, gondoskodott a rend fenntartásáról, az oktatásról, az egészségügyről. A magisztrátus irányította a városfalak, a templomok, a városháza, a hidak építését. E testület intézte az adószedést is. Az állami adókat a város egy összegben fizette az uralkodónak, ennek összegét szerződésben rögzítették. Hogy a polgárok közül ki mennyivel járul hozzá az adókhoz, azt a magisztrátus döntötte el. Merőben új jelenség volt, hogy az adó nagyságát a vagyoni helyzethez mérték, vagyis a városokban megjelent az arányos közteherviselés.

A városok nemcsak az önkormányzás jogát kapták meg, de különleges királyi kiváltságokban is részesültek. Kiváltság és kötelezettség is volt egyben, hogy a várost fallal kellett körbekeríteni, ez alapvetően megkülönböztette a városokat minden más településtől. A városok megkapták a vásártartás jogát: hetivásárokat és országos vásárokat tarthattak. Jelentős kiváltság volt az árumegállító jog. Ennek értelmében a városokon áthaladó kereskedőket feltartóztathatták útjukban, áruik kirakására kényszeríthették őket, a kereskedőknek vásárvámot kellett fizetniük és nem térhettek el a helyi árszabástól. Aki megpróbálta kijátszani ezt az előjogot – például megkerülte a várost, elrejtette az áruját –, azt portékájának elkobzásával büntették.

A középkori városi polgárságjogilag elkülönült rendet alkotott. A polgár személyében szabad volt, nem állt magánföldesúri joghatóság alatt, közvetlenül a király alá tartozott. Felette első fokon a városi bíróság ítélkezett, ennek határozata ellen a királyi bírósághoz lehetett fellebbezni. A polgár mentes volt minden jobbágyi szolgáltatás alól, szabadon választhatta meg lakóhelyét, lehetett tulajdona, városi ingatlana, ezeket szabadon örökíthette. A városi polgárnak nemcsak jogai, de kötelezettségei is voltak. Fizetnie kellett királyi és az egyházi adókat, viselte továbbá a városi önkormányzat terheit. A polgárnak katonáskodnia is kellett, háború esetén köteles volt védeni a várost.

A városi szabadság nem jelentett egyenlőséget is egyben. A városok vezető rétegét a patríciusok alkották. Ők voltak a legvagyonosabb kereskedők, iparosok, telektulajdonosok, akik közül sokan nemesi származással is dicsekedhettek. E szűk oligarchia töltötte be a legfontosabb tisztségeket. A városi középrétegek egy része céhes kézműves volt, vagy kiskereskedelemből tartotta fenn családját. A város polgárjoggal nem rendelkező szegényeit plebejusoknak nevezték. Elszegényedett kézművesek, cselédek, hajósok, bérmunkások, kontárok, koldusok, csavargók tartoztak e rétegbe. Polgárjogban csak azok részesülhettek, akiknek tetemes vagyonuk volt vagy a céhek tagjai voltak, így a plebejusok kizárattak a polgárjogból. Kialakult az a szokás, hogy a földesura elől a városba szökő paraszt egy év és egy nap elteltével szabad emberré lett, ez természetesen nem jelentette a polgárjog automatikus megszerzését is egyben.

 

3. A céhek kialakulása:

Azok az iparosok, akik ugyanazon mesterséget űzték, érdekeik védelmére céhekbe tömörültek (német, 'egyesülés, egylet'). Mivel a piac szűk volt, ezért úgy védekeztek a túltermelés, az egymás közötti verseny és az idegen áruk ellen, hogy szigorúan szabályozták a termelés és az értékesítés egész folyamatát. A szerveződés alkalmas volt arra, hogy a céh egy-egy árucikk gyártását monopolizálni tudja. Ennek volt egyik jele, hogy minden eszközzel üldözték a kontárokat, azokat az iparosokat, akik nem tudtak bekerülni a céhbe, vagy máshonnan költöztek a városba. A céh biztonságot nyújtott tagjainak, mert a verseny kizárásával áruinak biztos piacot garantált.

A céh élén egy-két céhmester állt, akiket a mesterekből álló céhgyűlés választott. A céhnek lehetett közös vagyona, pénzüket és irataikat díszes ládában őrizték. A céhtagoknak szigorú vallási és erkölcsi szabályok szerint kellett élniük, ennek megszegőit a céhmesterek megbüntették. A céhek fontos feladatot kaptak a város védelmében, tagjainak veszély esetén a városfal egy megjelölt helyén kellett helytállniuk.

A céhbe nem volt könnyű bekerülni, ehhez hosszú évekig inaskodni kellett egy mesternél, majd a legény már mint segéd dolgozhatott tovább tanítójánál. Ezután a legényvándorútra kelt, városról városra járt, és idegen iparosoknál csiszolta tovább tudását. Ha hazatért, elkészítette mesterremekét, amelyet a céh vezetői bíráltak el. Ha elfogadták, akkor a legényből mester lehetett, és saját műhelyt alapíthatott – ha tudott.

 

4. A távolsági kereskedelem kialakulása:

Velence felvirágzását az tette lehetővé, hogy a keresztes hadjáratok megnyitották az utat Kelet felé. Velence hajói uralták a Földközi-tenger keleti medencéjét, ezt nevezték levantei kereskedelemnek (levante, olasz, 'kelet'). Velencét a tengeri kereskedelemből élő nemesség irányította, a város élén a dózse állt (dux, latin, 'herceg'). A városállam egyre inkább köztársasági jelleget öltött, a dózsét választották - ami persze nem jelentette azt, hogy egy-egy család ne tudta volna hosszabb ideig birtokolni a címet. Velence berendezkedése volt az a minta, amelyhez szép lassan Genova és Pisa is felzárkózott, sőt vetélytársai lettek a tengeri kereskedelemben. A nagyobb ellenfél Genova volt, amellyel a háborúskodás majd egy évszázadig tartott, és Velence győzelmével végződött.

Ez a fejlődés erőteljesen kihatott a nemzetközi kereskedelemre is. Európának volt pénze vásárolni és volt árukínálata is, így ismét felértékelődött a Kelettel való kereskedelem. Ez elsősorban a távolsági kereskedelmet jelentette, benne a fényűzési cikkek álltak az első helyen, amelyek a legelőkelőbbek igényeit elégítették ki. Keletről fűszereket, illatszereket, elefántcsontot, festéket, déligyümölcsöt, nyersselymet, finom textilárut, papírt, üveget hoztak be, Európából pedig fát, vasat, fegyvereket, posztót és rabszolgákat szállítottak Keletre. Az áruk zömét Velence és Genova hajói szállították Konstantinápoly, Tripolisz és Alexandria kikötőiből. Innen az áru az Alpok hágóin keresztül jutott el a francia és német területekre. Ebből a tranzitkereskedelemből (átmenő kereskedelem) gazdagodott meg többek között Milánó, amely a legfontosabb alpesi szorosok bejáratát ellenőrizte. Az itáliai és nyugat-európaikereskedők fő találkozóhelyei Champagne grófság városai voltak (pl. Troyes), itt a keleti áruk a flandriai szövetekkel cseréltek gazdát.

Ez a meggazdagodó, szabad kereskedő és kézműves polgárság (latin, francia, ‘burzsoá’) egyre nehezebben viselte a város urainak – a püspököknek, grófoknak – földesúri hatalmát, bíráskodását, gyámkodását. Öntudatra ébredésük jele volt, hogy kommunákat, közösségeket szerveztek, amelynek tagjai esküvel fogadtak egymásnak szolidaritást, vagyis kölcsönösen segítették egymást a közös cél érdekében. Ez a cél pedig nem volt más, mint a városi önkormányzat elérése. Sok helyütt csak harccal sikerült ezt kivívni, de a fejedelmek, királyok hamar ráébredtek, hogy virágzó városaik kereskedőitől, iparosaitól nem kevés anyagi hasznot remélhetnek. Így a városi adók fejében lemondtak földesúri jogaikról, és hagyták, hogy a városok saját szokásaik és törvényeik szerint éljenek.

Lombardia városai közül elsőként Milánó lázadt fel földesura, az érsek ellen, a példát később követték a kisebb városok is. A lombard városok elsősorban iparral, szárazföldi kereskedelemmel és pénzügyletekkel foglalkoztak. Itt jelentek meg az első bankok, amelyek kezdetben csak pénzváltással foglalkoztak (banca, ‘pénzváltó asztal’), később megszaporodtak a váltó- és hitelügyletek is. A megalakuló több tucat észak-itáliai városköztársaság állandóan torzsalkodott egymással, de ha összefogtak, akkor olyan erőt képviseltek, amellyel a császároknak is számolniuk kellett.

Flandria mocsaras, lápos területe mezőgazdasági művelésre alkalmatlan volt, de jól hajózható vízi útjai és dús legelői a textilipar központjává tették a vidéket. Nyugat-Európában a kard és a páncél után a finom textiláruk léptek az első helyre a luxuscikkek listáján. A legjobb minőségű szöveteket Gent és Brügge takácsai készítették. A flandriai posztók iránt olyan kereslet mutatkozott, hogy a gyapjú jelentős részét már Angliából kellett behozniuk. Flandria termelte az európai posztó felét, miközben a lakosság közel fele a textiliparból élt.

A Balti-tenger vidékének közvetítő kereskedelmét néhány város monopolizálta. Kiemelkedett közülük Lübeck, Hamburg és Bréma, amelyek szövetségre léptek egymással (Hansa, német, ‘szövetség, közösség’). Később egyre több város vette át a lübecki törvényeket, 1400 tájékán már több mint száz település tartozott a Hanza - szövetséghez. A Hanza városai és kereskedelmi telepei Londontól Oroszországig behálózták Európát. Jól mutatta a Hanza hatalmát, hogy seregei vereséget mértek a dánkirályra, sőt azt is elérték, hogy beleegyezésük nélkül nem lehetett dán uralkodót választani.

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 341
Tegnapi: 1 045
Heti: 5 256
Havi: 14 603
Össz.: 1 494 387

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: A gazdaság és társadalom átalakulása Európában a virágzó középkorban (Hosszú)
Törivázlat - © 2008 - 2017 - torivazlat.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: őskor töri - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »